Mikor és hogyan dőlt el, hogy a színház lesz az otthona?

Ez alighanem sors rendeltetése volt, mert már egészen kicsi koromban, három-négy évesen tudtam, hogy egyszer színésznő válik belőlem.

No meg hát olyan családi háttérrel, mint az Öné, talán nem is lehetett más választása, mint a színi pálya.

Tévedés, lehetett volna. Ugyanis a szüleim közgazdasági technikumba írattak, hogy legyen egy szakma a kezemben, hiszen a színészi pálya igencsak bizonytalan. Édesapámék látták ugyan, hogy tehetséges előadó vagyok, de hát egy ilyen hivatáshoz nem elég a tehetség, rengeteg szorgalomra és gyakorlásra is szükség van. Mikor a szakiskolát elvégeztem, felvettek a Színművészetire, és ekkor már rendszeresen színpadra is léphettem.

Az Egyesült Államoktól Japánig a világ számos pontján felléphetett már. Hol felemelőbb érzés állni: a Sidney-i Operaház színpadán vagy a Nagymező utcai deszkákon?

Nem lehet összehasonlítani a kettőt, mert ugye itthon azért mégiscsak itthon van az ember. Amikor viszont külföldre megyek, az azért különleges, mert ott mindig elsőre kell hatni, ott nem számít a múlt, a hírnév, csak a teljesítmény. Nagyon nagy örömet okoz, ha egy idegen országban a saját nyelvemen arathatok sikert.

Az eddigi munkássága alapján az az érzése támad az embernek, hogy kimondottan a klasszikus darabokban érzi jól magát…

Pedig ez nem igaz! Én minden darabban jól érzem magam, de úgy tűnik, hogy azok, akik rám feladatokat bíznak, úgy ítélik meg, hogy a klasszikus szerepek állnak hozzám a legközelebb. Ezzel együtt bárhol bármilyen színészi feladattal megbíznak, én annak igyekszem megfelelni.

Ezt értsem úgy, hogy akár egy olyan progresszív felfogású produkcióban is el tudná képzelni magát, mint az Operett Színház és a Nyugati Teátrum év eleji közös darabja, a Tavaszébredés című musical? (A mű a kamaszkor problémáinak formabontó megközelítésével jócskán meghökkentette mind a közönséget, mind pedig a színházi szakmát – a szerk.)

Abszolút!

Ezek szerint látta a darabot. Hogy tetszett?

Nem voltam tőle hanyatt esve, de azért tetszett.

És a fiatal kollegák teljesítménye?

Szerintem rendben volt. Azt gondolom, hogy hibáznak, akik első nekifutásra ítélik meg a mostani fiatal színészeket, mert igenis el kell telnie egy kis időnek, hogy ki tudjanak bontakozni és a valódi énjüket tudják mutatni a közönségnek. Amikor először áll valaki a pódiumon, akkor nem is lehet elvárni tőle, hogy igazán önmagát adja, hiszen önkéntelenül is a rutintalanságával és a lámpalázával van elfoglalva.

Azt tessék megmondani, hogy miért „vállalta be” a Vacsoracsata című produkciót?

Egyrészt azért, mert nem tartom magam rátartinak. Másrést pedig azért, mert be kell vallanom, hogy borzasztó játékos alkat vagyok. Gyermekkoromban ugyanis rengeteget sportoltam, s innen maradt bennem egyfajta versenyszellem. Mindazonáltal nem is annyira a győzelem mozgatott, mint inkább a kíváncsiság, hogy mit lehet kihozni egy ilyen műsorból.

Emlékszem, mikor önre került a sor, szabályos ki estet adott a vendégeinek. A hétköznapokban is ilyen nagyvonalú?

Azt gondolom, hogy igyekszem! (Nevet.) Bár azt is el kell mondanom, hogy eközben az abszolút természetesség híve vagyok. Tény, hogy szeretem, ha az emberek jól érzik magukat körülöttem, szeretem kiszolgálni őket, hisz a hivatásom is erről szól.

A műsorban megismert emberekkel tartja még a kapcsolatot?

Igen, néhány nappal ezelőttre terveztük is, hogy összejövünk, de ez mindenféle egyéb elfoglaltságok miatt végül elmaradt. Ezzel együtt telefonon szoktunk beszélni egymással, és nem kizárt, hogy még a nyárutón újra vendégül láthatom őket.

Honnan meríti azt az életenergiát, azt a vidámságot, ami mindig az arcára van írva?

Szerintem az eredendő boldogságot maga a létezés öröme táplálja. Az, hogy megszülethettem, és itt lehetek a földön, tölt el energiával. S ha már itt vagyok, szeretném magam hasznossá is tenni. Ennyi az egész!