A természeti környezet rohamos pusztulása az ipari forradalom kora után következett be. Valódi intézkedések és felelősségkörök csak a XX. század második felében kerültek megfogalmazásra. Szükség volt rá, hiszen tudományos tényekkel alátámasztott bizonyítékok álltak és állnak rendelkezésre a bioszféra pusztulásáról. A XXI. század talán legnagyobb kihívásával állunk szemben. A problémák csupán nemzetek fölötti konferenciákkal, egyezményekkel orvosolhatók. Decemberben tartják a Koppenhágai Konferenciát, a megelőző tárgyalások szeptember 22-vel megkezdődtek.

Előzmények

Rachel Carson tengerbiológus, ökológus, írónő 1962-ben megváltoztatta a történelmet, a gazdaság, a természet és az ember viszonyát. Néma tavasz című könyve világszerte vitát robbantott ki több környezetvédelmet érintő kérdésben. Megfogalmazta a növényvédő szerek használatának korlátozását, a tudomány és technológia fejlődését és az ezekhez szorosan kapcsolódó emberi felelősséget. Azt az alapvető dilemmát fogalmazta meg, miszerint a technológiai és a materiális fejlődés sokkal gyorsabb és erőteljesebb annál, hogy az emberi felelősségérzet és erkölcs ezt megfelelően követhesse. Innen egyenesen vezetett az út egy olyan szemlélethez, ahol az országoknak közös figyelmet kell fordítani a fenntarthatóságra különböző egyezmények formájában.

1972. – Stockholm

Az első „hivatalos” nemzetek feletti egyezmény volt a környezet megóvására. Az ENSZ környezeti világkonferenciáján került sor bizonyos kötelességek és felelősségek megfogalmazására. A résztvevők nyilatkozatot fogadtak el a megfogalmazott pontokkal kapcsolatban. Az együttműködés fényében létrehozták az ENSZ hatásköre alatt működő nemzetközi szervezetet, az ENSZ Környezeti Programját (UNEP). A konferenciával a kormányok vezetői hivatalosan is megfogadták, hogy megóvják, sőt jobbá teszik az ember környezetét és a jövő nemzedéket sem fosztják meg elidegeníthetetlen jogától. Ennek ellenére a technológia rohamosan fejlődött, a természetet még nagyobb terhelés érte.

1974 és 81 között az ENSZ még számos konferenciát tartott az élelmezés, népességnövekedés, településfejlesztés, elsivatagosodás, egészségügy és agrárreform és az energiaforrások kérdéskörében.

A "Brundtland Bizottság"

1984-ben szintén az ENSZ közreműködésével létrejött a Környezet és Fejlődés Világbizottság. Vezetésével a norvég miniszterelnökasszonyt, Gro Harlem Brundtlandet bízták meg. A szervezet hozta a köztudatba a fenntartható fejlődés fogalmát a „Közös Jövőnk” című jelentéssel. A gazdasági modellben a környezet-gazdaság-társadalom triád elválaszthatlan, így egyként kell kezelni őket, egyik sem fejlődhet gyorsabban, mint a másik – fogalmazták meg a lényeget.

1992. – Környezet- és Fejlődés Világkonferencia (Rio de Janeiro)

Az 1992-es konferencia a korábban megállapított problémákat, lehetőségeket, kötelességeket, célokat vette számításba. A rioi konferencián fogadták el a „Feladatok a 21. századra” (Agenda 21) című dokumentumot, a Riói Nyilatkozatot és erdőgazdálkodásról szóló elveket.

Új szervezet alakult az ügyek koordinálására (az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottsága), és pénzügyi támogatásra (Globális Környezeti Alap, GEF).

1997. – az ENSZ Közgyűlés Rendkívüli Ülésszakasza (New York)

Az ENSZ mellett több nemzetközi szerv is elkészítette saját fenntartható fejlődési programját. Ezeket a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) bírálta el 2001-ben. Az EU is elkészítette a saját stratégiáját, melyet a göteborgi ülésen fogadtak el.

2002. – Fenntartható Fejlődés Világkonferencia (Johannesburg)

A huszonegyedik században eddig ez volt az egyetlen nemzetközi konferencia, tíz évvel a meghatározó Rio de Janeiro-i után. Az internacionális találkozón áttekintették az eltelt időszakot. Vizsgálták az elért eredményeket, célokat, az elmaradásokat, s ezek okát, az akadályokat.

Mivel egynéhány eredmény ellenére az összkép romlik minden szempontól (bioszféra, energiakérdés, társadalmi feszültségek), ismét elfogadtak egy nyilatkozatot és végrehajtási tervet.

2009. – előtárgyalások, Kína

2009-et írunk, a helyzet alapvetően mégsem változott. A koppenhágai konferencia előkészületei jelenleg is zajlanak.

Kínai gazdászok, vezetők, ökológusok már hallatják szavukat: a legfontosabb tétel a technológia átörökítése a nemzetek között, mellyel megfékezhető a klímaváltozás.

Nyugat - Kelet

A fejlett világ, leginkább a Nyugat a melegágya az üvegházhatású gázok kibocsátásának. Ennek következtében szembe kell néznünk a szélsőséges, pusztító időjárási viszonyokkal. Fejlesztésre kell fordítani a legtöbbet. Becslések szerint 2020-ig évente 100 milliárd eurót kell költeni a szén-dioxid, nitrogén-dioxid és egyéb gázok kibocsátásának megfékezésére. A legfontosabb még mindig új, környezetkímélő technológiai transzferek létrehozása.

Kína már megértette, hogy ez az egyetlen út, így minden erejével és forrásával azon van, hogy környezetbarát energiaforrásokat hasznosítson. Ennek ellenére a keleti óriás így is rengeteg akadályba ütközik. Hiába a változás, ha más országokkal nem sikerül megegyezni a környezetbarát lehetőségekről.

Technológiai szabadalmak

Erről nyíltan színt vallanak a politikusok, a legnagyobb szükség mégis a Bali Cselekvési Terv gyakorlati megvalósítására lenne. A legfontosabb alapelvek a „technológiai fejlesztést és átadást támogató intézkedések a mérséklésre és alkalmazkodásra” és „az anyagi források és beruházási tevékenységek támogatása a hatások enyhítésére és az alkalmazkodásra és a technológiai együttműködés”.

A technokrata (technológiából élő) országok ragaszkodnak a saját licenszeikhez, és megnehezítő normákat alkalmaznak bizonyos technológiák kereskedelmi és határokon átnyúló alkalmazására. A jelenlegi tulajdonjogi rendszer (IPR) „indokolatlanul elfogult a tulajdonosok felé, míg a felhasználók érdekeit alig veszi figyelembe” – állítja egy nemrég megjelent ENSZ gazdasági és szociális felmérés. A multinacionális vállalatok együttes piaci ereje korlátozza a fejlődő állmok károsanyag-kibocsátásra tett globális erőfeszítéseit.