Egy ilyen kaliberű projekt esetén a bizonytalanság és kétkedés nem is meglepő: Makót azonban egyelőre nem a gáz, hanem a titokzatosság felhője lengi körül. Köszönhető mindez annak, hogy 2008-ig még a kutatást végző cég (TXM – Falcon) sem volt biztos a gázvagyon nagyságában: így bizalmasan kezelték az adatokat, legfőképp természetesen a mennyiségre és a kitermelési technológiára vonatkozó részleteket. Ezek híján különböző városi legendák kaptak szárnyra olyan kör e-mailek és újságcikkek formájában, melyek tartalma sokszor köszönőviszonyban sem volt a valósággal.

Az előtörténet

A magyarországi nem-konvencionális gázvagyon (ez a kifejezés a gáz elhelyezkedésére utal, nevezetesen arra, hogy hatalmas mélység és a mélyrétegek kőzetanyaga miatt nem tudnak összefüggő gázbuborékok kialakulni: a gáz megreked az apró kapillárisokban, a gázkitermelés így speciális technikát igényel) története egészen a ’60-as évekig nyúlik vissza. A Makó-1 fúrással 1967-ben kezdődött projekt legnagyobb mélységét a Hód-1-nél, azaz 1972-ben, az OKGT (Országos Kőolaj –és Gázipari Tröszt) korszakában érte el. Ezek a fúrások nagyrészt felfedező jelleggel történtek, hiszen ekkoriban még hiányzott a szükséges kitermelési technológia, és a hagyományos lelőhelyek bősége nem ösztönözte a K+F-beruházásokat.

A projekt 1998 szeptemberében lépett a következő jelentős lépcsőfokra: ekkor kapta meg a TXM – Falcon a kutatási engedélyt a makói árokra. Ezidőtájt még nem volt kézenfekvő, hogy Magyarország lesz a cég terjeszkedésének egyik fő iránya; egyrészt, mert az első kutatási eredmények nem voltak túlzottan bíztatóak, másrészt bő 10 éve a feltárási projektek mélypontjukon voltak, mivel az olcsó kőolaj miatt a technológiai fejlesztések nem haladtak a kívánt ütemben. A Falcon Magyarországot 16 olyan, feltételezhetően nem-konvencionális gázvagyonnal rendelkező ország közül választotta ki, mint pl. Kína, Dánia, vagy Törökország. Nálunk ugyanis minden feltétel adott volt egy sikeres kitermelés elindításához: a megfelelő geológiai adottságok, a feltételezhető gázvagyon nagysága, a politikai stabilitás, valamint a kedvező fiskális szabályzás és az alacsony adók (18% jövedelemadó kulcs, 0% exportvám; nem keverendő a bányajáradékkal!), ideális körülményeket teremtettek a befektetéshez. Komoly szerepet játszott a döntésben az is, hogy a baumgarteni gázelosztó központ lehetővé teszi a jövőbeni exportgáz olcsó és hatékony továbbítását, illetve az a tény, hogy az orosz gázon kívül nincs jelentősebb konkurencia a térségben. Mi több, az új lelőhelyek feltárásában tapasztalható, behozhatatlannak tűnő lassulásnak, valamint a nagymértékben megnövekedett belső fogyasztásnak köszönhetően az orosz export hosszútávon csökkenésre van ítélve.

A fúrás

A Makó-Földeák mező szeizmikus háromdimenziós feltérképezése 2003-ban kezdődött, melyet 2006-ig, a tényleges fúrások kezdetéig további kutatási projektek követtek. Az első fúrást (Pusztaszer-1), további öt követte (Makó-6, Székkutas-1, Magyarcsanád-1, Makó-7, Makó-4). Mindezek mellett a Falcon további öt helyszínen – több mint 1100 km2 összterületen – folytatott szeizmikus vizsgálatokat. Eddigi legmélyebb fúrásukat tavaly fejezték be, melynek során a Makó-6 fúrófeje 5692 m mélyre jutott. Hogy érzékelhetőek legyenek az extrém körülmények: ebben a mélységben 250-300 C° uralkodik, és több mint 1000 atmoszféra a nyomás. Mindezek fényében sejthető, milyen technológiai kihívást jelent majd a makói kitermelés.

Az amerikai olajipari óriás Exxon 2008 áprilisában lépett a gázmezőre, 67%-os részesedést vásárolva a Falcon magyarországi kutatási területeiből, melyből 50%-ot szinte azonnal eladott a MOL-nak. Sokatmondó, hogy az Exxon a világháború óta először mozdult ki az amerikai kontinensről gázkutatási és feltárási célból, a MOL pedig a sok párhuzamosan futó projektje ellenére is szinte azonnal rábólintott a nem éppen kockázatmentes üzletre.

A gázkincs

Érthető a tolongás, ugyanis a gázkincs irdatlan: a legpesszimistább becslések szerint is 40 tcf, azaz cirka 1100 milliárd köbméter, melyet egy 100 millió hordós olajkészlet egészít ki. Az optimistább előrejelzések ennek akár a kétszeresét is feltételezik. Magyarország átlagos éves földgázfogyasztása 13-15 milliárd köbméter (melyből 80% az import aránya), így kiszámítható, hogy a készletek több mint 70 évre lennének elegendőek a jelenlegi fogyasztási szint mellett. Ha a termelés felfuttatható napi 80-85 millió köbméterre (mely -10 C° átlaghőmérséklet esetén a napi csúcsfogyasztás) vagy akár e fölé is, akkor bőven jut exportra is. A gázfogyasztás 25 év távlatában valószínűleg csökkenni fog, többek közt a belépő megújuló energiakapacitások és az atomenergia szerepvállalása miatt, ezek azonban várhatóan az elavultabb, szénnel és olajjal működő erőművek termelését váltják majd ki, tehát az exportigény a gázimportáló országokban fennmarad. Sok gazdaság már ma gázüzeműre állítja át a fosszilis alapú villamos-energia termelését az eddigi szén és olaj helyett (többek között az egyre jelentősebbé váló CO2-kvóta kereskedelem miatt), még ha nem is invesztál nukleáris vagy megújuló energiába. Ezzel megnövelik a gáz arányát a fosszilis energiatermelésben, akár hosszabb időre is a jelenlegi szinten tartva az iránta való igényt – sőt, még egy komolyabb növekedés sem zárható ki.

Az export

Az export kérdése központi szerephez jut, hiszen a belső piac sokszor nem termel akkora profitot, mint a gáz külföldre történő eladása, mivel utóbbinál nem kell pl. gázártámogatást nyújtani, azaz általában kedvezőbb a profitrátája. Mindezek mellett egy erős exportpozíció komoly külpolitikai súlyhoz juttathatja az adott országot; ez figyelhető meg Kadhafi Líbiájában vagy Chavez Venezuelájában, melyek az olaj- és gázvagyonuk nélkül hasonló szerephez jutnának a világpolitikai porondon, mint Magyarország. Amennyiben sikerül kivédeni, hogy a legnagyobb jövőbeli vetélytárs, azaz Oroszország és „kézi vezérlésű” vállalata, a Gazprom a jelenleginél komolyabb részesedést szerezzen a MOL-ban (ha sokszoros áttéttel is, a Szurgutnyeftegaz tavaszi bevásárlása révén), illetve a környező országok vezetékrendszerében, a makói gázvagyon olyan gazdasági és pénzügyi fölényt biztosíthat Magyarországnak, melyhez mérhető történelmünk során még nem adódott.

A tények

Az orosz modellel szemben az export-, valamint az egyéb gázzal kapcsolatos bevételek nem kizárólag a költségvetést gazdagítanák, hiszen a projektben részt vevő vállalatok a várható profit reményében kezdtek bele a kutatásba. Természetesen mindhárom vállalat elsősorban a befektetők céljait képviseli, de itt ki szeretnék térni arra az elterjedt tévhitre, mely szerint „a hazánk gázvagyonát kitermelő cégek de facto kilopják azt országunkból”. A tételes cáfolat a következő:

Magyarországon a kitermelő cégeknek nemzetközi viszonylatban is magas bányajáradékot (12%) kell fizetni az államkasszába (pl.: Szlovénia 1-5%; Ausztrália 2-7,5%; Brazília 0,2-3%; India 5%; Kína 1-4%)

Jelenleg a Falcon, az Exxon és a MOL rendelkeznek azzal a befektetői háttérrel, mely akár a mostani pénzügyi-gazdasági körülmények között is képes finanszírozni egy ekkora volumenű projektet, nem okozva jelentősebb késedelmeket (pl. egy politikai őrségváltáskor).