Így kell boldoggá avatni

A szenttéavatást 1170-ben vonta pápai hatáskörbe III. Sándor pápa, az eljárás módozatát pedig VIII. Orbán pápa (1623-44) határozta meg. Ennek értelmében először a területileg illetékes püspök vizsgálta ki, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák, illetve nem részesült-e meg nem engedett tiszteletben. E vizsgálat lezárása után - ha az illető szent híre tartotta magát - tíz év múlva indították el a pápai felülvizsgálatot. Ha a jelölt halála után 50 évvel szentségének híre eleven volt még, s legalább két csoda történt általa, a pápa boldoggá avatta.

Jelenleg egy "szent" halála után öt év elteltével akár egyetlen hívő is kérheti a halál helye szerint illetékes főpásztort, hogy indítson eljárást az illető életszentségének vagy vértanúságának a kivizsgálására. Ezt az ügy választott képviselőjén, az ún. posztulátoron keresztül teheti meg. Napjainkban az eljárást általában egy testület vagy közösség kezdeményezi.

A szenttéavatási ügyek általában vegyes jellegűek, az utolsó éveket, évtizedeket tanúvallomások, a korábbi életszakaszt írott források alapján vizsgálják. A tanúvallomások összegyűjtésére az illetékes főpásztor kinevez egy bíróságot, és történész szakértők is nyilatkoznak a vizsgált személyről az általuk összegyűjtött forrásanyag alapján. Ez egyébként már XX. századi újítás. A vizsgálati anyagot általában olaszra fordítják, majd az aktákat ünnepélyesen lezárják, lepecsételik és Rómába küldik.

Miután a Szentszék elismerte az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét, több lépcsőben vizsgálják az összegyűlt anyagot. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja fórumai elé egy összegzés, az ún. positio kerül. A történészek kezében ez a positio szürke színű, az utánuk következő teológusok már piros kötésben kapják meg a könyvet.

Ezután az anyag a kongregáció bíboros és püspök atyái elé kerül. Az atyák összegző véleményét a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárja, aki - mint egyedüli és legfőbb bíró - meghozza döntését az ügyben.

Pozitív pápai döntés után Tiszteletreméltónak hívhatják a jelöltet. Ha vértanúról van szó, akkor nincs szükség csodára a boldoggáavatáshoz, hitvalló esetében viszont ekkor kezdődhet meg egy csoda kivizsgálása. A hősies erénygyakorlást és a vértanúságot csak a boldoggáavatás előtt vizsgálják, utána már nem. Ezt követően egyetlen csodára van még szükség a szenttéavatáshoz, valamint ahhoz, hogy a boldog tisztelete kiteljesedjék.

A XX. század utolsó harmadáig a vatikáni Szent Péter-bazilika volt a boldoggáavatások kizárólagos helyszíne. Itt hirdették ki a pápai döntésről szóló apostoli levelet, majd ezt követően a Te Deum éneklése és harangzúgás közepette tárult fel az új boldog képe. 1971-ben VI. Pál pápa a boldoggáavatásnak is a szenttéavatáshoz hasonló ünnepélyességet adott azáltal, hogy - elsőként a lengyel Maximilian Kolbe atya esetében - személyesen végezte az egyszerűbbé vált boldoggáavatási szertartásokat. Ezt a gyakorlatot folytatta II. János Pál pápa is.

A század végén halványodni látszott a különbség a boldoggá- és a szenttéavatás között, a helyi kultusz pápai engedélyezése és az egész egyházra vonatkozó tisztelet ünnepélyes legfőbb pásztori elrendelése között. Egyre hasonlóbb lett egymáshoz a boldogok és a szentek tisztelete is: ma már alig van látványos különbség az emléknapjaik megünneplésében, a képi ábrázolásaikban és ezek templomi elhelyezésében, ereklyéiknek vagy tárgyi emlékeiknek a tiszteletében.

2005-től XVI. Benedek pápa a különbséget ismét érzékelhetővé kívánta tenni legalább az avatások alkalmával, ezért személyesen a boldoggáavatáshoz kapcsolódó hálaadó szentmisén nem vesz részt és apostoli levelének kihirdetésével általában a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának bíboros prefektusát bízza meg.

Benedek pápa a boldoggáavatások régi-új rendjének meghatározásakor ötvözte a több évszázados hagyományokat a XX. századi gyakorlattal: a boldoggáavatást ugyanis nem kizárólag Rómában, hanem az új boldogok szülőföldjén, tiszteletük helyén is kihirdethetik.