A régi pártok eltűntek, vagy átalakultak: Az SZDSZ saját hányásában fetreng, eldobált orvosi fecskendők és pihegő gyermekprostituáltak között; az MDF immár önmagát is kizárta a pártból, hogy visszatérhessen az antalli örökség örökségéhez; a szocialisták pufajkáin moly rág. A polgári-kereszténnyé változott fiatal demokraták csöndesen kuncognak, és besöprik a lóvét.

A 2010-es választások eredményei egyértelművé tették, hogy a rendszerváltáskor a közéletet mozgásban tartó nagy kérdések már nem annyira fontosak. A politikai arcképcsarnok alakjai folyamatosan cserélődnek, eszmék és gondolatok mérettetnek meg a szavazatok patikamérlegén, rántanak bukásba egy-egy pártot, esetleg évekre tematizálják a közbeszédet. Egy korszak lezárult. Kérdésünk tehát, a költővel szólva: hol van már a tavalyi Horn?

Kétrészes gondolatfüzérünkben először azokat a szellemi tényezőket keressük, amiket a választók kiszavaztak a közéletből. Lássuk, mit nem kíván a magyar nemzet.

Nem kellenek öregek

A rendszerváltás forgatagában egy-egy reformszocialista politikus elévülési ideje pár hét volt, de azóta is állandó a cserélődés. A demokrácia korai kulcsfigurái többségükben mára bizony vicces, furcsa vénemberekké változtak, akik még mindig a Demokratikus Chartához képest lövik be magukat a politikai palettán.

A népnemzeti erők vezérszónokai, Csurka István és Torgyán doktor jó, ha pár ezer főt tudnak rendszeresen szórakoztatni, Thürmer Gyulát pedig ideje nagy részében leköti a szakadár Munkáspárt 2006 aknamunkája elleni védekezés. Az antallista MDF méltóságteljes, békebeli korokat idéző politikai stílusának körülbelül akkora volt a sikere a választók között, mint Apponyi arisztokratikus hangnemben előadott védőbeszédének a Trianon-palotában, ilyesmivel azóta sem próbálkozik senki.

A szocialisták régi garnitúrája fiatal nyikhajok mögé bújik, Kovács László például az MSZP országos listáján elfoglalt harmadik helye ellenére élt annyi belátással, hogy nem bújt elő a kampányban lejáratni magát. Horn Gyula szelleme eközben a kórházban kísért.

Nem kell liberalizmus

A liberalizmust egyedül az SZDSZ tűzte zászlajára, de csúfos bukásával egyértelművé vált, hogy a magyar embert alapvetően zavarják ezek a furcsa kisebbségek, és ha a zsidókat, buzikat, cigányokat meg ezeket nem hagyják csoportosan összevissza mászkálni az utcán, az mindenkinek jobb, ráadásul a gyerek se kapja el a hülyeséget. A füves cigi még belefér, de akit lecsuknak, magára vessen, bizonyára nem véletlenül őt kapták el. Ugyanez vonatkozik a 2006-ban a rendőri brutalitás áldozatául esett ártatlanokra.

Nem kell külpolitika

A legritkább esetben szerepel a politikai közbeszédben azoknak a brutális mértékben fejlődő gazdaságoknak (Kína, India, Oroszország, Brazília) a jelentősége, amelyek egy pár év múlva alapvető tényezők lesznek a világpolitikában. Azzal sem érdemes foglalkozni, hogy Németországban körülbelül mi történik,hiszen senkit nem érdekel, hogy teljes a magyar külkereskedelmi mérleg körülbelül egyharmadát teszik ki német üzletek.

A magyar szavazóknak a külpolitika a határon túli magyarokat jelenti, és aszerint osztályozza a politikai pártok külpolitikai teljesítményét, hogy mennyire keményen küldi el a búsba egy-egy atrocitásnál az érdekelt szlovák vagy román felet. Nemzetközi válságoknál ugyanez az értékmérő működik: a szerencsétlen arabokat molesztáló imperialista amerikaiaknál, a gázt késve szállító oroszoknál, vagy a százalékokkal bűvészkedő IMF-nél keményen az asztalra csapó, tökös „külpolitikát” értékelik a választók.

Nem kell neolib gazdaságpolitika

A neoliberális gazdaságpolitikát leginkább ürügyül használta az MSZP mindenféle gyanús privatizációs ügyekre, meg a Bokros-csomagra, aztán rákente az egészet a szabad demokraták szakértőire, hogy ők azt mondták, ez a divat nyugaton. Ugyanebbe a csokorba bekerült a nemzetközi tőke (a sátán maga), a multinacionális cégek (a becsületes, dolgozó embert szipolyozó szörnyek) és a kapitalizmus úgy általában.

Az MDF néhány éve megpróbálta újraéleszteni a neoliberális-neokonzervatív gondolatot, de ezzel csak annyira mentek, hogy kiestek a parlamentből, Bokrosnak legalább szereztek egy tuti állást Brüsszelben.

A magyar szavazók ezekre a hívószavakra, különösen a neoliberálisra egyből fújnak. Ha a Fidesz az adócsökkentést és a közigazgatás megvagdosását „versenyképes gazdaságként” nevesíti, úgy már belefér.

Nem kell zsidózás

A magyar társadalomban kétségkívül jelen lévő látens antiszemitizmus ellenére a politikában nem kifizetődő zsidózni. A Vona Gábort körmönfontan lezsidózó Csurkának mindössze egyszer sikerült átvinnie a parlamenti küszöböt, a széljobbon bizonyos idő elteltével kötelezően megjelenő lakossági antiszemitizmus pedig a Jobbik támogatottságát sem dobta meg különösebben.

Be kéne már látni, a zsidó Budapesten absztrakció, vidéken még inkább. Zsidózni Magyarországon úri huncutság, és mint ilyen, gyanús.

Nem kellenek szakpolitikusok

Az MSZP ún. szakpolitikusait helyes érzékkel az országos lista másodrangú pozícióba tette, így jól érzékelve a kor követelményeit, megszabadult az idegesítő szakmázástól. A mára virtualizálódott politikai közbeszédben a szakpolitikusnak nincsen helye, ugyanis ízes dakota közmondások helyett szakmai kifejezésekkel meg unalmas számokkal dobálózik.

A pártkommunikációnak emellett kifejezetten rosszat tehet, ha a politikai marketingben járatlan szakpolitikus esetleg elejt egy-két dicsérő szót az ellenfél szakmai teamjére, vagy annyira belelkesedik az eléje tett mikrofontól, hogy drogmámorban tomboló szinglihordákról kezd el értekezni.

A szakpolitikusokat egyelőre csak az LMP próbálja újraéleszteni, de kevés sikerrel: a Bokroshoz gazdaságpolitikai vitára küldött gazdasági szakértőjüket, Scheiring Gábort az MDF kormányfőjelöltje azzal hessentette el, hogy ő egy szakpolitikussal nem tud mit kezdeni, küldjék neki a listavezetőt.

Hová lett a tavalyi Horn?

Az imént áttekintettük, hogy milyen ideológiákat, kommunikációs és szakmai szempontokat szavaztak ki a magyar állampolgárok a honi közéletből. Később kerítünk sort az elmúlt húsz évben bevált húzásokra, és megtekintjük, egészen pontosan mi lobog a Fidesz, a Jobbik vagy éppen az LMP győzedelmes, büszke zászlaján.