A választás vihar előtti csöndje
Nem rezdülnek a Közélet Nagy Fájának levelei. A legvastagabb ágaktól a legapróbb gallyakig, a legterebélyesebb levelektől a legapróbb rügyekig minden mozdulatlan. Várják a vihart.
2010. április 23. péntek 12:10 - Pénzes Dávid
Mintha minden megállt volna. Nem zizegnek a civil szervezetek a vulkáni hamu káros hatásaiért, az országot megbénító repülőtérzárért, vagy úgy általában a környezet védelméért; nem ágálnak a fuvarozók, taxisok vagy mezei autósok az egekbe szökő benzinárakért, de még a Kutyaszar-ellenes Házmesterek Szövetsége sem hallatja hangját. A választás viharát megelőző csend volna csupán?
Régi Világ
Martin Gore: Élvezd a Csöndet
Élvezd a csöndet
Erőszakos szavak
Törik meg a nyugalmat,
Nagy robajuk felforgatja
Az én kis világom
Erős fájdalmat érzek,
Ahogy keresztüldöfnek
Hát nem érted,
Ó, én angyalom?
Mindazt, mit valaha is akartam,
Mindazt, mire valaha is vágytam,
Most a karjaimban tartom,
A szavak
Oly hiábavalóak,
Belőlük nem származik, csak bonyodalom
Azért tesszük az esküket,
Hogy aztán megszegjük őket,
Az érzések erősek,
A szavak elcsépeltek
A vágyak megmaradnak,
A sebek tovább sajognak,
A szavak nem jelentenek semmit,
És felejthetőek
(Depeche Mode: Enjoy the Silence)
A rendszerváltás húsz éve bizony alaposan felforgatta a magyar társadalmat. A kevés kiválasztott brutális módon meggazdagodott az aktuális hatalom által nekik átjátszott állami pénzekből, míg óriási tömegek kerültek a megélhetési küszöb szélére. Elszaporodtak a megélhetési bűnözők, vagy az állam csöcsén lógó senkiháziak. A munkanélküliség sosem látott méretek ölt. Íme a vadkapitalizmus. Mások szerint egy gyarmati sorba taszított ország.
Bárhogy is: ez nem tetszik a tömegeknek. És nem csak kétharmadnyinak. Mert hajlamosak vagyunk elfelejteni a választás valódi eredményét: a társadalom 81 százaléka (!) söpörte el az eddigi hatalmat. Valakik egy erős és teljesen más stílusú kormányt akarnak, valakik egészen radikális változást, valakik meg egyfajta új, de mérsékelt alternatívára tették voksuk. A régi világhoz csupán tizenkilenc százalék ragaszkodott.
Végjáték
S ím, eljöttek az utolsó napok. Felhangzott a tömegek által ikszekbe sűrített ordítás a megújulásért. A vágy egy vad viharért, mely minden, előző rendszerből ránk ragadt kommunista beidegződést - az önsorsrontó bélsarat, a másokat átverő mocskot, a hazugságon felépülő antinemzeti világot - kisöpri lelkünk legmélyebb bugyraiból. A vágy egy őrült forgószélért, mely csontig hatol és megtisztít. És amely lehetőséget ad a teljes regenerálódásra.
Ennek a viharnak érezzük most a csöndjét. A csöndet, melybe belesűrítettük az elmúlt húsz év minden fájdalmát, minden megalázottságát, minden panaszát; a csöndet, melyben benne van a türelem utolsó utáni mikroszkópikus cseppje; a csöndet, mely várja a hangorkán extázisát, az üvöltést, ami kikiáltja az új rendet.
Remény
Jó látni a mozdulatlanságot a Közélet Nagy Fájának árnyékában. Jó látni a szemekben csillogó a reményteljes jövő álmát, a kitörni készülő mosolyokon a történelmi lehetőség megélésének nagyszerűségét. És persze a reményt, hogy a vihar nem elsöpör és véglegesen lekopaszítja az ország túlgyötört fáját, hanem friss levegővel öleli át, és feléleszti.