Nincs vita a halálbüntetésről
Időről időre felbukkan a legsúlyosabb büntetés kérdése. Érdekes módon két esemény szokta kiváltani a halálbüntetés-vita fellángolását: vagy egy aktuális, a közvéleményt megrázó súlyos bűncselekmény, vagy egy választási kampány.
2010. április 30. péntek 07:36 - Gyülvészi András
Legutóbb Jan Slota állt elő azzal, hogy esetlegesen helye lenne a témának a közbeszédben, és ő nem is tagadta, hogy bevezetné a lehető legszigorúbb büntetési nemet, idehaza pedig a Jobbik
programjában volt fellelhető a halálbüntetés visszaállításának a terve. Úgy tűnik, a radikális végeket foglalkoztatja leginkább a kérdés.
A vita valójában tökéletesen meddő, ugyanis nemzetközi egyezmények lakatolják el a halálbüntetés lehetőségét, nehogy bárki is piszkálni merje. Ahhoz még alkotmányozva sem olyan könnyű hozzáférni, ezért nem is csoda, hogy a rendszertagadók és a radikális változás zászlóshajói tartják elfogadható megoldásnak a halálbüntetést.
A népharag
Az nem kétséges, hogy a halálbüntetéssel való házalás akár termékeny politikai cselekedet is lehet, hiszen könnyű elképzelni, hogy akár Szlovákia, akár Magyarország lakosságában jelentős hányadot képviselnek a halálbüntetés támogatói, akiknek ilyetén történő megszólítása könnyen megszerezhető politikai profittal kecsegtethet.
És valószínűleg nem is minősül súlyos tévedésnek, ha az elnyomott népakaratot finoman átöleli egy politikai párt. Gyöngéd propagandával operálva értékes voksokat hozhat a témával való rokonszenvezés, de még a halálbüntetést elvető politikai erőkkel való szembenállás is.
Bármilyen meglepő is, a halálbüntetés mellett is fellelhetünk akár logikus érveket, csakúgy mint ellene, ezért érdemes az elméleti felvetésekkel könnyedén, minden tét nélkül foglalkozni, akkor is ha nem vagyunk érdekeltek semminemű szavazatmaximalizálásban.
Védelem
Egyezmények
A halálbüntetéssel kapcsolatosan két nemzetközi egyezmény hatálya terjed ki Magyarországra is. Az egyik az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény, közismertebb nevén Római Egyezmény, a másik Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XLIV. ülésszakán, 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzőkönyve.
A temérdek egyezmény ellenére belátható, hogy igazából van halálbüntetés. Csak nem a bűncselekmény elkövetése után alkalmazható, hanem előtte. Önvédelemből, jogos védelemből kioltható a támadó élete, amennyiben ő életet veszélyeztet. Logikus, mondhatjuk, hiszen így lehetséges áldozatokat mentünk meg.
A halálbüntetés kevésbé demagóg pártolói általában úgy vélekednek, hogy a potenciális visszaesőktől kell megvédeni a társadalmat. Vagyis a visszaeső gyilkosságok megelőzhetőek lennének halálbüntetéssel. Erre az a halálbüntetés-ellenes válasz születhet, hogy előre nem lehet tudni, kiből lesz visszaeső, és ki tud majd beilleszkedni a társadalomba.
Tévedni nem tréfa
A halálbüntetés kiszabásával az a másik probléma, hogy emberek ítélkeznek emberek fölött, így a tévedés elkerülhetetlen. Sőt helyrehozhatatlan, hiszen a feltámadásról egyetlen dokumentált eset maradt fönn, méghozzá a Bibliában.
Ilyenkor a felkészült halálbüntetés-párti érvelő azonnal a statisztikához nyúl, és azt mondja, hogy úgy tehetünk igazságot, ha megmérjük, hogy egy bírói tévedésre hány visszaeső által elkövetett gyilkosság jut. Ez a mérőszám megmutatja nekünk, hogy kik lennének többen: a bírói tévedések áldozatai vagy a potenciális visszaesők áldozatai. A halálbüntetés tiltása az előbbieket, az engedélyezése az utóbbiakat védené, vagyis ha több visszaesőt feltételezünk, mint bírói tévedést, akkor engedélyezni kéne a halálbüntetést, hiszen úgy védhetünk meg több ártatlant.
A másik megoldás
A fentiekben a halálbüntetés felé billenne a mérleg, de az abolicionisták (a büntetési nem ellenzői) úgy vélik, hogy a társadalomtól életfogytiglani büntetéssel is távol tarthatóak a visszaesés szempontjából nagy kockázatot jelentő gyilkosok.
Ezzel is lehet vitatkozni. A demagógiahenger rögtön gazdasági érvekkel operálna, mert bizony belátható, hogy a börtön pénzbe kerül. Ennél kiforrottabb gondolat, hogy ha valakit élete végéig börtönbe próbálunk tartani, azzal elvesszük tőle valamennyi vesztenivalóját, és semmi nem gátolhatja őt abban, hogy az őrökre vagy társaira támadjon, legfeljebb újra elítélik, és begyűjti a sokadik életfogytiglant. Viszont ez az érvelés nem veszi figyelembe, hogy a börtönben is lehet fegyelmezni. Bizonyos komfortfok és előjogok simán megvonhatóak. Kevesebb cigi, záró levél, ilyesmi. Csupa humános megoldás.
Az elrettentő erő
A halálbüntetés-vita egyik alapkérdése, hogy elrettentő-e mint büntetési forma. Úgy tűnik nem. Az elrettentő erő nem a büntetés súlyosságában rejlik, hanem a büntetés minél valószínűbb bekövetkeztében. Vagyis a kisebb, de szinte elkerülhetetlen felelősségre vonás ijesztőbb.
Beszéljünk róla!
Ezen pontok mentén lehetne elképzelni a halálbüntetés-vitát a közéletben. Termékeny lenne, hiszen jókora szelet lehetne kifogni a radikális erők vitorláiból azoknak, akik szerint ijesztő mértékű a szélsőségesek előretörése. És aggódni sem kell, le van egyezményezve, senki nem fogja bevezetni, az agytorna pedig sosem árt. Demokrácia, párbeszéd, közös gondolkodás. Hasznos holmik, egy csomó feszültséget feloldhatnak együtt.
Jelen esetben ha megtörténne az, hogy a gyerekemet megölik és az állam nem a két variációból egyiket sem valósítaná meg akkor minden valószínűség szerint magam tenném meg, persze ezzel vállalnám minden további vonzatát az ügynek.
Régi római elv: szemet szemért. Amúgy a nagy Istenként tisztelt amerikában is létezik a halálbüntetés, és nagyon valószínű, hogy semmi köze a szélsőségekhez. Ez csak Magyarországon divat ezzel illetni olyanokat akik nyíltan beszélnek valamiről és azt hiszik, hogy ez valami rosszat jelent. Fárasztó ez a szélsőségezősdi már kedves újságírók. Abba lehetne már ezt hagyni és a riogatás helyett valós dolgokról és nyíltan beszélni.