Hogyan hat Ön szerint a mostani mentőcsomag a helyzetre rövid és hosszú távon?

Rövidtávon stabilizálta a helyzetet. Ugyanis az Európai Uniónak eddig nem voltak olyan pénzügyi alapjai, amik likviditási segítségként bevethetőek – ezt a mi esetünkön is láthattuk, amikor az IMF-hez küldtek segítségért.

Közép- és hosszútávon már sokkal kérdőjelesebb, hogy mi lesz a költségvetési politikával, mert az nem működhet, hogy a költségvetések élénkítési okok miatt ilyen iramban bővüljenek, illetve még egy mentőcsomagot is összerakjanak. Hiszen egy ilyen esetben, az első öröm után az elemzők azon kezdenek el gondolkodni, hogy mi lesz az euróval, mi lesz Európával. Ez azt jelenti, hogy a rendkívüli élénkítési időszakból való kijövetelt gyorsan végre kell hajtani.

Lehet tudni, hogy minderre honnan van a forrás?

Van olyan része, amely jelenleg meglévő források rendelkezésre bocsájtása, itt az Európai Központi Bank és a mögötte álló nemzeti bankok szimpátiája érezhető. De lényegében minden mögött a nemzeti költségvetések húzódnak meg.

A nemzeti költségvetéseket nagyon megterhelte a 2009-es nagy deficit, vagyis lehet valutamentő alapokat létrehozni, de csak akkor, ha a nemzeti költségvetések visszatérnek a stabilitási és növekedési paktum által előírt, többé-kevésbé kiegyensúlyozott pályára. Erről 2009-ben látványosan leszaladt Európa.

Ez pedig az elemzők dilemmája, hiszen a pénzt a tehetősebb országok - elsősorban Németország, Franciaország és Hollandia – adják, amihez nyilván a saját költségvetésükben kell helyet szorítani.

Ha kissé továbbgondoljuk ezt a helyzetet, mi lehet Ön szerint az eurozóna sorsa a közeljövőben és a továbbiakban? Még olyan gondolatok is felmerültek, hogy kétféle euróra lenne szükség, erről mi a véleménye?

Azt gondolom, a politikai unióból következik, hogy nem lehet, legalábbis én nem tudok elképzelni ilyen megkülönböztetést. Azonban, hogy a valutaunió ne kerüljön időről időre ilyen helyzetbe – mert ez előfordulhat több országgal is – abból az következik, hogy az EU jelenlegi szabályait vagy komolyan kell venni, vagy újakat kell alkotni.

Ami Görögországban történt, az elsősorban a görög hatóságok felelőssége, de az is látszik, hogy a stabilitási és működési paktum nem működött. A görögök ahelyett, hogy lejjebb vitték volna az államadósság állományát, belevágtak egy olimpiába …, de az okokat azt hiszem, már elég jól ismerjük. Ebből az következik, hogy vagy működtetni kell – vagyis keményebb szankciókat kell alkalmazni – vagy újra kell szabályozni ezt a paktumot. Ezt nem lehet ugyan biztosra mondani, de azért érezhető, hogy ha nagyon erősen változnak a körülmények, akkor hozzá szoktak nyúlni a paktumhoz.

Ön szerint elég erős a jelenlegi politikai unió ahhoz, hogy hátteret biztosítson a közös valutának?

Most, mikor a német polgárok megbüntetik a kancellárasszonyt azért, mert – egyébként helyesen – kisegíti az egyik tagállamot, mutatja, hogy a politikai uniónak, az európai összetartozás érzésének vannak határai. Ennek ellenére azt gondolom, egy dolog, hogy egy váratlan és zavaros esetben nem bizonyul elégségesnek a politikai szimpátia és más dolog, hogy ez intézményesüljön – például kizárják valamelyik országot, vagy hosszú időre lezárják a belépés lehetőségét.

Én azt remélem, hogy az európaiság, minden hullámzása ellenére csak eljut egy olyan szintre, hogy nem golyóznak ki országokat. Ha nem, akkor viszont tudomásul kell venni a gyengébbeknek, a lazábban gazdálkodóknak, – ami nem feltétlenül ugyanaz – hogy vannak csoportnormák, és azokat be kell vasalni rajtuk. Ez sem fog tetszeni mindenkinek, de másképpen nem lehet egy közös háztartásban élni, amit lényegében a közös valuta jelent.

Jelen válsághelyzetben hogy gondolja, ami Görögországban bekövetkezett, megtörténhet más országokban is?

Csak egy analógiát vennék elő ezzel kapcsolatban. Amikor Délkelet-Ázsiát megrázta egy elég nagy és váratlan krízis 1998-1999-ben, akkor kemény munkával egy olyan devizatartalékot építettek ki, hogy a mostani válságnál szóba sem került a térség.

Most a válság szele megcsapta Európa latin felét és remélhetőleg reagálni fognak a helyzetre. Nyilvánvalóan az államháztartási hiány visszafogása, a külföld által való finanszírozottság csökkentése és ezekhez hasonló lépések jönnek, melyek rövidtávon visszafogják a növekedést. A következő egy-két évben a spanyol és olasz államháztartás finom konszolidációját kell végrehajtani, amivel tulajdonképpen ezek az országok visszakerülnek oda ahol lenniük kellett volna a stabilitási-növekedési egyezmény, illetve a maastrichti kritériumok alapján.
 
Ezek az országok ebből a megrajzolt térből szép lassan kicsúsztak, amire nem reagált az Európai Unió. Ezzel lényegében nem drasztikus, de valamilyen lépéskényszerben vannak, amit ez a csomag rövidtávon megkönnyít. Remélhetőleg nem puhítja fel azokat a szándékokat, amikről lehetett már hallani, ami nem tenne jót Európa latin felének, ahova sajnos Magyarországot is sorolni kell.

Ez akkor megszorításokat jelent majd az érintett országokban?

Ez a deficit visszafogását és a megtakarítások növelését jelenti. A megtakarítás nem úgy megszorítás, hogy elveszik valakinek a pénzét, hanem azt, hogy akár az állam, akár a vállalkozások és háztartások többet tesznek félre, ami az övék marad. A megszorítás inkább külső kényszer, a megtakarítási hányad növelése pedig inkább a jövő felé fordulás, egy óvatossági stratégia, aminek legfőbb ideje lenne, hogy bekövetkezzen, mert az azonnal csökkentené ezeknek az országoknak a kitettségét.

Egy ilyen irányváltás milyen társadalmi reakciót válthat ki az érintett államokban?

Spanyolországban főleg, de máshol is voltak olyan buborékok, amelyekről lehetett tudni, hogy a fogyasztás növekedését nem sok minden támasztja alá. Tehát egy kis eufória mindenképpen oszlani fog, sőt az már el is oszlott. Ezt pedig egy óvatosabb, jövőre kitekintő, kevésbé fogyasztás központú értékrendnek kellene követnie, legalábbis az állam részéről. De ezt a vállalatoknál is lehet érzékelni, anélkül, hogy bárki parancsba adná ezt nekik. A bankok és biztosítók költségcsökkentési szakaszba mentek át.

Nem reménytelen a dolog, hogy Európa az eufórikus költések éve után, a buborék után visszaáll, amihez kell 3-4 év. Erre Amerikában is két évre volt szükség. Ez persze egy pozitív szcenárió, vannak olyanok is miszerint nem így lesz, törés lesz, mivel a választópolgár ragaszkodik bizonyos állami ellátáshoz.

Ön szerint az eurozóna további bővítése a válság fényében mikor és hogyan várható?

Ez ránk nézve különösen érdekes. Görögország később került be, bár utólag tudni, hogy nem is kerülhetett volna be. Ez pedig nem hat abba az irányba, hogy bármilyen könnyítést, lazítást tervezzenek. Ez nem jó hír annak a Magyarországnak, mely a kritériumok egyikét sem teljesíti. Másfelől üzenet is, hogy ha el akarunk kerülni egy válságot, akkor a megtakarítási hányadot növelni kell és az inflációs finanszírozástól végleg el kell szakadni.

A görög válság talán arra is bizonyíték, hogy az eurozóna tagság sem mindenható, nem?

Igen, ezt annak idején lehetett tudni, csak a valóságban nem volt mindenki azzal tisztában, hogy nincs automatikus kimentés.