Az előzményeket itt olvashatják.

A szél is egyre erősebben fújt, ő egy kapualjban lelt menedékre. Szíve szerint hazament volna, haza, a jó meleg ágyba, egyedül… de tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. Nem hiányoznak neki a pirosló pofonok sem… mégis hazaindult. Ma már nem jön senki sem, és a nagydarab, az a Gizi is szólt neki az előbb, hogy a zsernyákok akcióba lendültek. Lábbelije átázva csattogott az úttesten.

A csatornaszag kibírhatatlan volt, talán csak a barna kóbor kutyának tetszett a dolog, aki megtisztelte a mellettünk rozsdálló, eredetileg piros tűzcsapot. Nyugodtan végezte a dolgát egészen addig, amíg egy hatalmas villám meg nem zavarta kisdolgában. Hiába, ez egy olyan este, amikor a farkát behúzva mindenki menekül, ahogyan a kutya is.

- Mi lesz a jel? Kérdeztem társaimat, de már sejtettem, hogy nem a filmekből visszaköszönő hipermodern lehallgató készülékeké lesz a főszerep.

- Ebből az utcából nem látunk rád, így nem tudunk egy egyezményes jel alapján közbelépni. Csörgesd meg a kollégádat egyszer, és akkor megyünk. Kerüld a feltűnést is. Te csak egy srác vagy, aki az esti buli után éppen hazabotorkál.



- Oké, minden világos. Akkor megyek. - nyugtáztam a „parancsot”, majd kiszálltam a kis piros járgányból. Természetesen beleléptem a legnagyobb pocsolyába.

Habár a haját megigazította egy kocsmában, a cipője még mindig „részeg” volt, pedig már eleget ivott ezen az estén. Strici ide, strici oda, elhatározta, hogy hazamegy. A Tökölin sétált lefelé a sápadt lámpák által megvilágított járdán: a kinti világ éles kontrasztja volt a lakások ablakából hívogató melegségnek. Ő is szeretne egyszer ilyen meghittségben élni.
– Álmodik a nyomor. – suttogta halkan, hiszen még egy árva kuncsaftja sem volt a mai nap, és talán már nem is lesz. Vagy mégis? Egy srác közeledett feléje. Itt az utolsó lehetőség, akit meg kell lovagolni!

Negyedórája tébláboltam a viharban, amikor megcsörrent a telefonom. Kollégám volt, aki közölte velem, hogy feljebb is megnézték a felhozatalt, de egy árva prostival sem találkoztak. Rendőr barátaink azt javasolták, hogy menjek vissza a kis utcácskához, ahol először láttuk a rosszéletű lányokat. A mai akció sikerére azonban már nem fogadtam volna: lelki szemeim előtt láttam magamat, ahogyan másfél óra múlva megfürödve, megvacsorázva lehuppanok a gépem elé, és betöltöm a kedvenc játékomat, ahol csak a főellenség van hátra. Rágyújtottam egy cigarettára, és unalmamban egy régi Edda dalra is. – „Minden sarkon álltam már, minden lépcsőn ültem már…” És akkor jött ő, talán ezt kellett volna dúdolnom korábban is. Még húsz méter, még tíz, még öt… itt van! Nem szólíthatod meg, erre nagyon figyelj! A francba, elmegy mellettem, ez nem igaz!



És akkor egy égi szózat hallatszott: - Szex?

Nem tudta biztosan, hogy akarja-e a srác. Ha részeg, az baj, mivel nem áll fel a dákója, akár egy órán keresztül is eltarthat, amíg elsül. Az is lehet, hogy csóró, vagy csak egyszerűen nincs kedve egy gyors numerához. A srác nem szólította meg, pedig várta. Lehet, hogy tényleg nem akarja? Mindegy, neki nincs veszíteni valója. – Szex? Kérdezte, de miért is szerénykedne? Nem volt már szűz kislány. Nagyon régóta nem.

- Micsoda? - kérdeztem a lányt, aki egész csinos volt a maga módján. Korábban a Nyugatinál, sokkal visszataszítóbbakat láttam: kiélt, bohóccá mázolt, ápolatlan cédákat. Már-már nem értettem, hogy egy ilyen csinos, első ránézésre értelmesnek tűnő lány mit keres az utcán. Hát igen. Most éppen engem.

- Szex! - Akarsz szexelni?
- Hol? - kérdeztem, mivel azt nem mondhattam, hogy benne vagyok a dologban.
- Hol akarod? Lehet lakáson, vagy parkban is.
- A lakás merre van? - tudakoltam a lánytól, és közben csörgettem a kollégámat. Reméltem, hogy mihamarabb ideérnek, nem szerettem volna elhúzni a dolgot.
- A közelben - hangzott a sejtelmes válasz, miközben nem kihívóan, csak úgy nőiesen mosolygott.
- Hogy hívnak?
- Kati vagyok.
- És mennyibe kerülne nekem az akció, Kati? - tettem fel az utolsó értelmesnek tűnő kérdésemet.
- Három az orál, négy a dugás, öt a komplett – sorolta gépiesen az „árlistát”, szemmel láthatóan biztos volt az akció sikerében, én azonban nem tudtam erre mit lépni. Az államat vakargattam látszólag elgondolkodva. A kínos csendet a kerekek csikorgása törte meg: csattant a kocsiajtó, a szemem sarkából két „hegyomlást” láttam felénk közeledni.



- Jó estét, személyigazolványt kérünk ellenőrzésre! – mondta az egyik jövevény, „kérését” mindketten teljesítettük. Míg a táskámban turkáltam, a „kopasz” kikérdezte Katit, legújabb „kedvesemet”.
- Mit csinálnak itt?
- Csak beszélgettünk.
- És miről beszélgettek?
- Hát… a szaxiról.
- Micsoda? Maga egy szaxofont akar eladni a fiatalembernek?
- Nem. Szexről beszélgettünk – mondta a szemét lesütve Kati.
- Pénzért, vagy csak úgy, spontán?
- Pénzért.
- És mennyi a tarifa? – kérdezte a kopasz, amire Kati felsorolta neki az „árlistát”. Ennyi már elég volt a rend őreinek.
- Maga tehát leszólította a fiatalembert azért, hogy pénzért szexeljenek?
- Nem! Ő szólított le engemet! – tódította a szajha.
- Ez nem így volt – közöltem visszautasítást nem tűrően, remélve, hogy ezzel megelőzhetem az óvodásokra oly jellemző egymásra mutogatást.
- Be kell jönnie velünk az őrsre.

A lány nem ellenkezett, megadással beszállt a „főhadiszállásunkra”, majd elrobogtak. Mi gyalogszerrel indultunk a kétszáz méterre lévő kapitányságra.

Az őrs szocreál falai, az italautomaták, a magas sarkú cipőjének a fekete-fehér köveken visszhangzó koppanása mind ismerős, már-már baráti volt a számára. A hadnagy beszélt hozzá, ő pedig megadással hallgatta. Elfogták, pedig becsületes lány. Betyárbecsületes. Most is behozták ide, de tudta jól, hogy semmit sem tudnak érdemben tenni vele: megússza egy pénzbüntetéssel, aminek a kifizetéséhez persze „gáláns úriemberek” támogatására van szükség. Látni fogja még ezeket a falakat…

Legalább az eső elállt, elmosva az utca mocskát. Egészen holnapig.

A harmadik részt a bírósági tárgyalás lezárultával közöljük.