A trianoni tragédiára emlékezve június 4-ét a Nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az Országgyűlés. A témát a történész szemszögéből közelítettük meg, Romsics Ignác, Széchenyi-díjas történészt kérdeztük.
2010. június 4. péntek 07:55 - Győry S. József
A Budapesti Francia Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében kétnapos konferencia került megrendezésre, melynek címe „Koncepciók államról és nemzetről, a Kárpát-medencében Trianon óta.” Romsics Ignácot, Széchenyi-díjas történészt, egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját a konferencia szünetében sikerült utolérnünk.
Tudjuk, hogy miként jutottunk el a hazánk számára tragikus Trianoni szerződéshez. Mit gondol, mikor, és miként tudtunk volna érdemben tenni valamit ez ellen?
Ha a XIX. század második felében nem azt a politikát alkalmazzuk, amit végül cselekedtünk, akkor harmonikusabban alakulhatott volna a magyarok és nem magyarok együttélése. Úgy is dönthettünk volna, hogy nem kezdeményezzük, nem lépünk be az első világháborúba.
A világháborúban megpróbálkozhattunk volna egy különbéke megkötésével. Az 1919-1920-as évben is több lehetőségünk lehetett volna, ilyen a fegyveres határvédelem, illetve azt követően egy másfajta platform kidolgozása a békekonferenciára. Elvileg sok olyan lehetőség volt, amely eltért attól, amelyet végül alkalmaztunk, de a történelem természetéből eredően azt nem lehet megmondani, hogy másféle módszerek milyen eredményre vezethettek volna.
Eddig igen kevés figyelmet fordítottak Trianonra az iskolákban. Mit gondol, miért volt ez?
Ezt én nem így látom. Én
tanár vagyok és a feleségem is tanárnő volt, így tudom, hogy a 80-as években Trianont már tanítottuk. A történelemkönyvek jelentős részét lektoráltam, állíthatom, hogy minden könyvben egy vagy két lecke foglalkozik a dologgal. Az elmúlt években kéttucat könyv foglalkozott a témával, valamint két, többrészes tévéfilm készült Trianonról. Aki meg akart ismerkedni Trianon tényszerű történetével, az ezt megtehette. Ha mégsem tette meg, az azzal magyarázható, hogy az
újabb generáció nem érdeklődik a történelem iránt olyan intenzíven, mint mi, történészek szeretnénk.
Ezen lehet változtatni, és Trianon emléknappá nyilvánítása egy ilyen lépés: minden évben tudatosítja a felnövekvő generációban azt, hogy az anyaországon kívül a szomszédos országokban is élnek magyarok, akikkel összetartozunk.
A történész társadalom mennyire megosztott a kérdésben?
Ami már nem a miénk
Erdély és jelentős területek Magyarország keleti részéből (az ún. Partium, valamint a Bánság keleti része) Romániához került; – 103 093 km², a Magyar Királyság 31,78%-a.
Az északon a főleg rutének által lakott Kárpátalja, a főleg szlovákok lakta Felvidék, a szinte csak magyarok lakta Csallóköz Csehszlovákiához került; – 61 633 km², a Magyar Királyság 18,9%-a.
Délen az újonnan alakult délszláv állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett
o Magyarországból a Szerémség, Drávaköz (1163 km²), Bácska és a Bánság nyugati része, valamint a Muraköz (729 km²) és a Muravidék (947,8 km²) – 62 092 km², a Magyar Királyság 19,14%-a.
EgésHorvát-Szlavónország; – 42 541 km², a Magyar Királyság 12,87%-a.
Nyugaton egy sáv Ausztriához került, ahol később az új területekből Burgenland néven önálló tartományt hoztak létre a már aláírt Saint Germain-i békeszerződés alapján; – 3 965 km², a Magyar Királyság 1,22%-a.
Nem mondom azt, hogy mindent egyformán látunk, de a professzionális történészek - és ezt pártállástól függetlenül értem – jelentős mértékben, ugyanazt gondolják Trianonról, legalábbis a magyarok nagyon hasonlóan gondolkodnak. Nyilvánvalóan létezik egy magukat történésznek nevező áramlat is, amely talán nem így gondolkodik a dologról, és hajlamos folklorisztikus magyarázatokba bocsátkozni, de hangsúlyozom, a többséget nem ez jellemzi.
A szomszédos ország történészei sem egységesen gondolnak Trianonra. Egy magyar történész számára mindig is egy nagy veszteséget fog jelenteni, egy román vagy egy szlovák történész számára pedig a nemzeti célok beteljesedését fogja jelképezni, ez azonban nem lehet akadálya a professzionális szakmaiságnak. Én már több ilyen beszélgetésen túl vagyok.
Nem gondolja, hogy politikai hovatartozástól függetlenül egységes képet kellene kialakítani Trianon kérdéséről? Szélsőjobboldali érzelmű ismerőseim nagyon sokat foglalkoznak a témával, míg baloldali-liberális ismerőseim nem hogy foglalkoznának vele, egyszerűen semmit sem tudnak róla.
Ön most két szélsőséget említett. Egyetértek azzal, hogy vannak a magyar társadalomban olyan csoportok, melyek közömbösen viszonyulnak Trianonhoz, a nemzeti sorsfordító kérdések iránt nem érdeklődnek. Létezik egy magukat nemzeti radikálisoknak nevező áramlat is, akik a Trianoni diktátumra a választ a határrevízióban látják, ugyanúgy, ami a két világháború között is jellemző volt. Azonban szeretném hangsúlyozni, hogy mindkét csoport a magyar társadalom kisebbségét képezi, a meghatározó többség Trianon mai aktualitását nem a határrevízióban, hanem a kisebbségi kérdés megfelelő kezelésében, az anyaországi és határon túli magyarok kapcsolattartásában látják.
Az Antall, a Horn, az első
Orbán, illetve a Gyurcsány-kormány véleménye között voltak eltérések, de egyik sem fogalmazott meg területi revíziós kérdést: autonómiával, kisebbségi jogvédelemmel képzeli el ennek a problémának a kezelését az új kormány is.
Kicsit szubjektívebb kérdés. Önnek mit jelent Trianon?
Nekem több okból eredően is sokat jelent. Részben azért, mert történész vagyok, és tudom azt, ha valaki a magyar történelmet akarja ismerni, az jobb, ha Erdélybe megy el. Ez az a terület, ahol a tárgyiasult magyar emlékek sokkal nagyobb számban vannak meg, mint mondjuk a Tiszántúlon. Én ezekre a területekre történő látogatásaimat nem a rendszerváltás után, hanem a hetvenes években kezdtem el. Most, amikor nyilván jóval könnyebben lehet kilátogatni oda, többször járok ki, mint tettem ezt korábban. Más részben pedig azért fontos számomra, mert a családom egy része, egészen pontosan a feleségem felmenői felvidékiek, akik jelen pillanatban is ott élnek. Szakmailag, családilag, és magyar emberként is érintett vagyok.
Lehet, hogy kicsit többet jelent számomra a kérdés, mint a többségnek, de nem szoktam ezzel hivalkodni. Magyarságomat nem azzal élem ki, hogy kimegyek a főtérre és verekedem, és nem is azzal, hogy legendákat gyártok: hanem azzal, hogyha meghívnak
Pozsonyba, vagy a Székelyföldre előadást tartani, akkor elmegyek, és megtartom.