A XX. század első felében jelent meg a sokfelé kutatott orvosi témák között a "megzavartan működő szív", a "krónikus fáradtság tünetcsoport", illetve "katonaszív" fogalma. A katonaorvosok a hadban álló országokban olyan kórházi osztályokat kerestek, melyekben a komplex kérdést megfelelően tudják vizsgálni. A tünetek között szerepel a szívtáji fájdalom, fáradtság, szédülés, nehézlégzés - jobbára akár már negyedórányi terhelést követően.

Diana Berry emlékeztet arra, hogy Jacob Mendez Da Costa már az amerikai polgárháború után 200 ilyen eset vizsgálata alapján sem tudott választ adni arra, hogy a tarka panaszcsoportnak mi a magyarázata. Az amerikai katonaorvos leírta, hogy ezeknek az embereknek 38,5 százaléka kemény harctéri küzdelmekben vett részt és sokat gyalogolt, 30,5 százalékuknak a panaszok előtt hasmenése volt.

Adatok szerint az I. világháború során a katonák leszerelésének harmadik leggyakoribb okaként a szívbetegséget tüntették fel. Londonban 1916-ban az egyik legismertebb kórház, a Hampstead Hospital külön osztályt szervezett, ahol a "katonaszív" diagnózissal fölvett betegeket kezelték.

A kórlapok szerint a leggyakoribb panasz a mellkasi fájdalom, nehézlégzés, gyors kifáradás, szédülés volt. A kor leghíresebb szívgyógyásza Thomas Lewis kapitány volt, aki a panaszok hátterében a legkülönbözőbb betegségeket fedezte fel: bakteriális fertőzést, korábban lezajlott reumás sokízületi gyulladást és olyan eltéréseket, melyeket ma vírus okozta szívbetegség következményének gondolhatnánk.

Meglepő módon az akkori diagnosztikus felfedezések, mint az EKG, melynek a későbbi Sir Thomas Lewis egyik kiemelkedő kutatója volt, szinte nem is szerepeltek a "katonaszív" vizsgálatában. A mostani háborús veteránok panaszainak hátterében a szakorvosok döntően a lélektani károsodások jelentőségét hangsúlyozzák.