Hamarosan új regényed jelenik meg Love Club címmel. Mit lehet róla tudni?

A LoveClub életem eddigi legkeményebb munkája. Írás közben olyan ajtókat fedezek fel, és nyitok ki magamban, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Éppen ezért megvisel az alkotói folyamat, minden sorába egy kicsit belehalok, de úgy érzem ez az őszinteség velejárója.

A regény egy lányról szól, aki a felnőttkor küszöbén áll, újságírónak tanul ,és egy bűnügy kellős közepébe csöppen. A történet Magyarországon játszódik, s az első regényemhez, a Barbibébihez hasonlóan, a mai fiatalok életstílusát türközi.

Kicsit dokumentumregény irányba is el fog menni? Ezt is kipróbálod most?

A történet teljes egészében fikció, ennek ellenére valóságszerű, hiszen a karakterek megformálása előtt komoly kutatómunkát végeztem. Egyébként sem rajongok a földtől elrugaszkodott történetekért. Kihívás jelent úgy sőzni a regény szálait, hogy a végére minden klappoljon, és az olvasó fejében összeálljon a kép. Mindig azon agyalok, hogyan maradjon hitető a történet alakulása.

A másik ok, amiért nem mászok bele tényeken alapuló sztorikba, hogy a magam kreálta világban érzem a legjobban magam. Ott nem érhetnek csalódások, és hatalmas meglepetések, míg a valóvilágban ezek elkerülhetetlenek. Tökéletes szabadságérzet.

Hogy fogadtad a Barbibébit ért kritikákat? Számítottál negatív kritikára a nyelvezet és a sztori miatt?

Nyilvánvalóan számol az ember heves reakciókkal. Közben bennem volt a félsz, hogy sok ezer más könyvhöz hasonlóan a Barbibébi is elsikkad. Szerencsére – lekopogom – úgy tűnik, sikerült megugranunk az első akadályt, sokan hallottak a regényről, és szép számmal olvasták. A szidalmazók morgását eltompítják a pozitív visszajelzések.

A Facebook szerzői profilomon, és a Twitteremen közel egy év elteltével is érkeznek kedves szavak. Meglepő egyébként a kritizálók, és a támogatók táborának megoszlása. A nálam fiatalabbak általában kedvelnek, a velem egykorúak kötekednek, az idősebbek pedig két táborra szakadnak. De hozzá kell tennem, újságíróként megedződtem, így egyáltalán nem zavar, ha belém marnak. Még az sem, ha a munkám helyett a reklámkampányt, vagy éppen a külsőmet veszik górcső alá.

Elfogadtam, hogy megosztom az embereket. Ha valami bántott, akkor az, amikor a jóhiszeműségemet kihasználva, engem megalázva tolta előre magát egy kritizáló. Azóta már megemésztettem, hogy léteznek ilyen emberek.

Amerikában nagy divatja van ennek a polgárpukkasztó és nagyon őszinte stílusnak, Európára most kezd csak átragadni. Tartod azt, hogy te vagy az a személy aki behozza ezt a fiataloknak szóló, mégis, szokottnál durvább stílust Magyarországra?

A nemzetközileg is érezhető stílusváltás a korszak velejárója. Az idő pörög, ha tétovázunk, bepótolhatatlannál válik a lemaradás. Az én tinédzserkoromban akár évekig malmoztunk, mire a legújabb trendek beszivárogtak az országba, ma már, a világhálónak köszönhetően valós időben kapjuk az információkat.

Ez pedig akaratlanul is formálja a közízlést – elsősorban a fiatalabb generáció tagjaiét, hiszen a web az életük része. De nehogy félreérts, én nem a polgárpukkasztást, vagy meghökkentést tartom szem előtt. És eszem ágában sincs majmolni az amerikai stílust. Az én terepem Magyarország, a főhőseim magyar fiatalok.

Egyszerűen felvázolom azt a korképet, amiről sokan nem hajlandók tudomást venni. A problémák attól, hogy átsiklanak felettük, még léteznek. A LoveClub például az internethasználattal járó veszélyek köré épül. Szó esik még a regényben többek között drogokról, a szexuális szabadságról, a szülő-gyerek viszonyról…

Ez mind olyan kényes téma, amikről beszélni kell. A kommunikációhoz pedig minimum két fél szükségeltetik. A fiatalok nagy része elutasító. Muszáj átlépni a magasra került ingerküszöbüket, hogy felfigyeljenek. Másrészt egyszerűen képtelen vagyok szép, mesébe illő romantikus regényt írni. Voltak próbálkozásaim, de nem éreztem jól magam abban a közegben. Hozzám a „keményebb”, férfiasabb témák állnak közel.

Van olyan külföldi író, aki inspirált?

Inspirálni általában olyan személy tud, akit nem szeretek, és bosszant. (nevet) Mondjuk inkább úgy, hogy – természetesen – akadnak olyan külföldi írók, akiket tisztelek, és izgatottan olvasok. A krimi a kedvenc műfajom, abból is a modern, angolszász vonal. Karen Rose, Karin Slaughter, Tess Gerritsen (a Tanítvány című kötetének karaktereit használva tévésorozat is készült, itthon a Viasat3-on, Született detektívek címmel fut) vagy Stuart MacBride mind-mind olyan szerzők, akiket nagyra becsülök.

MacBride volt talán az első olyan krimi író, aki az izgalom mellett sokkolni is tudott. Megtisztelő, hogy az a kiadó foglakozik velem, amelyik ezeket a szerzőket is publikálja Magyarországon. Egyébként közel állnak hozzám a pszichopatákról és sorozatgyilkosokról szóló írások. Érdekel az erő, amelyik legyűri az erkölcsöket.

Szemezek is a pszichológiaszakkal, egy-két éven belül talán megpróbálom. Hálás vagyok a sorsnak, amiért olyan területeken mozgolódhatok, melyeket a munka mellett hobbinak is tekinthetek.

Számítasz arra, vagy reménykedsz abban, hogy ezek a regények egy kicsit liberálisabbá teszik a nézeteket Magyarországon?

Azt gondolom, hogy a Barbibébiben megpendített homoszexualitás-kérdéskör a mostani fiatalok szemében már sokkal elfogadottabb, mint az idősebbek zöménél. Sőt, már-már alapkövetelmény, hogy hasonló témákról is szó essék egy friss ifjúsági regényben. Sokaknak például Krisz, a meleg karakter a kedvencük a Barbibébiből, mert mindennemű előítéletre rácáfol, miközben a barátja húga sokkal vaskalaposabb felfogású.

De a Barbibébiben például feltűnik egy fogyatékkal élő lány is, akit a címszereplő nagyon csúnyán megaláz. Egy jóérzésű ember számára ez akkor is toleranciára nevelő momentum volna, ha nem dörgölném az orruk alá, hogy megvetendő lépés volt Barbibébi részéről, amit tett.