Tizenkettő egy tucat – ennyi évet töltöttek a franciák Jacques Chirac elnöksége alatt. Párizs egykori polgármestere 1995 májusában, igen szoros véghajrában, Lionel Jospin szocialista jelöltet legyőzve foglalhatta el végre Franciaország „trónját”, vagyis az elnöki széket. A gallok sajátos államberendezkedésének köszönhetően (félprezidenciális rendszer, azaz a végrehajtó hatalom kettő ember kezében összpontosul: a köztársasági elnök, valamint a nemzetgyűlésnek felelős kormány „karjaiban”) az elnöki funkciók legfőbb prioritásai közé a diplomácia, valamint a hadügyek tartoznak.
Az ezekhez szükséges pénzt azonban a parlament biztosítja, így a hatékony működéshez a parlamenttel harmonikus viszonyrendszerben ideális dolgozni, s egyben a francia miniszterelnök is lényegesen befolyásolhatja az irányvonalakat. 1997-ben azonban az előrehozott választásokon a szocialisták tudtak koalíciós többséget szerezni, ami 2002-re már igencsak elmérgesítette a belpolitikai csatározásokat.
A 2002-es elnökválasztás második fordulója csúfondáros választási opciót kínált a francia választópolgárnak: Jacques Chirac, az RPR (Tömörülés a Köztársaságért) jelöltje, illetve Jean-Marie Le Pen, a FN (Nemzeti Front) a szélsőjobb elnökjelöltje közül dönthették el, ki kerüljön az ország élére. Az európai szégyen elkerülése végett az is kénytelen volt Chiracra szavazni, aki soha nem preferálta a jobboldal jelöltjét. A végeredményt tekintve nagy arányban nyert a „szélkakas” (82-18 százalék), így a júniusi parlamenti választások után megalakult szintén jobboldali kormány virágzóbb második elnöki ciklust ígért. Legalábbis kezdetben.
Sarko
Az új kormány pénzügyminisztere, majd később belügyminisztere, Nicolas Sarkozy professzionális módon kezelte a médiát, szinte beköltözött a háztartásokba, vele ébredtek, s feküdtek az emberek. A hétköznapi emberek számára is érthetően fogalmazó, hiperaktív, munkamániás, radikális lépéseket bátran bevállaló „Sarko” azonban hiába áll a népszerűségi listák élén, a választók 51 százaléka fél attól, hogyan fog zajlani az élet Sarkozy győzelme esetében. Ő maga egy interjúban ennek nem tulajdonított különösebben nagyobb jelentőséget, tekintettel arra, hogy már öt éve folyamatosan a népszerűségi listák élén áll.
A magyar származású francia politikus programjában egyaránt operál populista, konzervatív intézkedésekkel, s egyik fő törekvése, hogy megváltozzon a munkához való viszony az országban. Kritikus pont a bevándorlásügy egész Európában, s a franciák köztudottan nem befogadó nemzet, ezért ellenőrzött és szelektált bevándorlási politika bevezetését ígéri. Fontosnak tartja, hogy az alapvető szociális juttatásokat közérdekű munkavégzéshez kössék. Külpolitikailag markánsan elutasítja Törökország uniós csatlakozását, egyszerűen nem tekinti Európa részének sem földrajzilag, sem pedig kulturális tekintetben.
Ségo
A legnagyobb rivális, a szocialista elnökjelölt Ségolene Royal is a politikai paletta közepéről próbál szavazatokat szerezni, olykor szintén populista felhanggal övezve. A „leginkább jobboldali” szocialista elnökjelölt gyakran használja a „nemzet”, „munka”, „tekintély” szavakat, ami még olykor párttársai körében is disszonánsnak hat. A leggyakoribb információ, amit soha nem felejtenek el hangsúlyozni Royallal kapcsolatban azonban (egykori…?) élettársa, Francois Hollande szocialista pártbéli főtitkári posztja. A politikai szamárlétrát „Ségo” is megmászta, szakterületén (gyermek -és családvédelem, közoktatás, ökológia) kormányzati tapasztalatokra is szert tett. Legvitatottabb tétele azonban alighanem a participációs, azaz részvételi demokrácia szélesebb körű értelmezése. A hatalommegosztás szempontjából aktívabb szerepet biztosítana a civil szervezeteknek, például a parlamenti képviselői munka ellenőrzésében. Ennek konkrét megvalósítási módjait még nem tárta a választópolgárok elé, a változásra éhes politikai közvéleményt meggyőző fellépéseivel, eddigi teljesítményével, emberközelibb jövőképével próbálja a saját táborába állítani. Januárban azonban több politikai bakit is elkövetett a kampányban, ami Nicolas Paul Stephane Sarkozy de Nagy-Bocsa irányába lökte a győzelmi esélyeket az aktuális felmérések szerint.
Az első forduló, április 22. napja azonban még messze van. „Királynői” győzelem esetén vigyázó szemeinket áthelyezhetjük az Atlanti-óceán túlpartjára, Hilary Roadham Clinton esetleges amerikai elnöknői esélyeit latolgatni. Angela Merkel, Ségolene Royal, Hilary Rodham Clinton? Szép új világ köszönhet ránk 2008 végére.
