Előző könyved sikere után sok olvasói levelet kaptál?

A mai napig rengeteg levelet kapok, hetente átlag tíz-tizenötöt, pedig a könyv 2005. június elsején jelent meg.

Az egyik legnagyobb kritikát Szendi Gábor fogalmazta meg a könyveddel kapcsolatban. Hogyan értékeled az ő véleményét?

Szerintem ő konkrétan egy idióta. A Szendi Gábor pszichológus, s egy jó pszichológus többet ér bármi másnál, de ő nem pszichiáter. A kettő között az a különbség, hogy a pszichológia egy bölcsész tudomány, a másik pedig orvostudomány. Egyik sem fontosabb a másiknál, de egy pszichológus nem állíthat fel egy orvosi diagnózist. Az, hogy valaki egy országosan megjelenő társadalmi havilapban megjelentet pszichológusként egy orvosi szakvéleményt úgy, hogy elolvasta ezt a könyvet, de közben a pulzusomat nem tapintotta meg, nem mondta azt, hogy nyújtsam ki a nyelvem, nem mérte meg a lázam, nem mérte meg a vérnyomásom, s nem tett fel minimum húsz, maximum százharminckilenc kérdést, honnan veszi a bátorságot, hogy engem diagnosztizáljon? Ez az egyik problémám vele. A másik, hogy bár nem tartom magam nagyon okos lánynak, de ha kitalálnám, hogy most nagyon nagy piaca van ennek a depressziónak, s írok egy depresszióval foglalkozó könyvet, s közben úgy csinálok, hogy ez az én bajom, de közben nem vagyok depressziós, tehát gyakorlatilag ez egy fikció lenne, akkor ő egy fikció alapján diagnosztizálna engem. Úgy, hogy közben nem is látott, és nem tudja, hogy ez a történet igaz-e, vagy sem? Egyébként igaz, de nincs a dolognak jelentősége. Azt gondolom, hogy miután egyszer már szerepeltünk együtt egy tévéműsorban, s kezet fogtunk a végén, nem haragszom rá, csak röhögök rajta, noha nagyon veszélyesnek és felelőtlennek tartom azt, amit művel. Ez olyan, mintha én egy interjút készítenék egy olyan filmrendezővel, akinek nem láttam a filmjét. Egyébként az orvostársadalomban a pszichiáterek között is vita volt a könyvről, többüktől hallottam, hogy a könyvet rengetegen olvasták a betegek között a kórházi osztályokon. Volt egy pszichiátriai kongresszus Lillafüreden, ahová vendégelőadóként meghívtak, ami nagyon megtisztelő volt számomra. A magyar pszichiátria, illetve a magyar pszichiáterek nagyon magas szakmai szinten állnak, csak néha a legnehezebb dolog számukra a beteg aspektusából szemlélni a dolgokat. A konferencián is rengetegen odajöttek hozzám, mondván elolvasták a könyvem, s nagyon sokan azt mondták, hogy ebből éreztek meg valamit abból a nyomorból és mélységből, a gödörből, amit az emberek éreznek, amikor rosszul vannak.



Amikor hullámvölgybe kerülsz, vagy nagyon magad alatt vagy, hogyan bírsz felülemelkedni ezeken, hogyan bírod újra összerakni magad?

Nem mindig sikerül. Előfordult ilyenkor, hogy nem mentem el megbeszélt találkozókra. A könyvben írtam ezekre példát. Alapjáraton egy nagyon őszinte embernek tartom magam, csak amikor pl. nem tudok egy eseményen megjelenni, amiért én felelek, vezetem, vagy szerkesztettem, akkor nehéz jól indokolni a hiányzásomat. Az átlagember ilyenkor előbb mond olyan kibúvót, hogy lázas vagyok, vagy épp hasmenésem van, temetésre kell mennem, stb., mint azt, hogy azért nem tudok menni, mert depressziós vagyok. Ez még mindig egy stigma Magyarországon, egy szégyen, amit nem is értek, miután a legszerényebb becslések szerint is Magyarország lakosságának tíz százaléka életében egyszer átment egy depressziós epizódon.

A betegséged kialakulásában szerinted a fő oknak a gyermekkori neveltetésed tekinthető, vagy más okok játszottak szerepet?

Korábban a gyermekkoromat sok későbbi kudarcom okának tekintettem. Ma már azért sokkal megbocsátóbb vagyok a szüleimmel szemben, mert én is öregszem. Az öregedéssel együtt az ember lágyul, eléri azt a pontot, amikor már úgy tekint a szüleire, mint a gyerekeire. Azt nem mondom, hogy kifejezetten jó viszonyban lennék a szüleimmel, de megbocsátottam nekik, mert nagyon fiatalok voltak. Édesanyám még nem volt tizennyolc éves, amikor engem szült, fiatal házasok voltak. Tehát nem arról van szó, hogy nem szerettek engem - biztos vagyok benne, hogy nagyon szerettek, s szeretnek a mai napig is -, csak egyrészt rosszul szerettek, vagy nem tudták jól kifejezni. Pontosabban szólva én akkor születtem az ő házasságukba, amikor ők még nagyon fiatalként az energiájuk nagyobb részét arra fordították, hogyan osszák be a pénzt, az apám miért nem járt haza, miért járt el inni a haverokkal, az anyámnak konfliktusa volt az anyósával stb. Egy olyan periódusban, amikor normális esetben az embernek a gyerekével kellene a legtöbbet foglalkoznia, őrá kellene fókuszálnia, akkor nem rám fókuszáltak. Ezalatt nem azt értem, hogy teljesen elhanyagoltak. Mindig tisztába voltam téve, mindig kaptam enni, csak nem én voltam az érzelmi életük középpontjában. Ez viszont - akármennyire ódivatú ma Sigmund Freud nevét felhozni ezzel kapcsolatban, miután ma már nagyon kevesen hisznek a freudi iskolában - meghatároz egy csomó mindent az ember életének későbbi alakulásával kapcsolatban.

Nem érzed azt, hogy túlságosan kiteregetted az életed az új könyvedben, s mintegy célpontként vájkálni fognak benned, vesézgetik majd eddigi kapcsolataid milyenségét?

Nem tudnak vájkálni, mert nekem van egy olyan elméletem, mely szerint ha az életeddel kapcsolatban mind az összes jó dolgot, mind az összes rosszat bevallod, akkor nincs mit vájkálni. Vájkálni ott lehet, ahol hazugság van. Az más kérdés, hogy a mai napig nagyon nagy konfliktust jelent nekem, s okozni fog a könyvbemutatómon is, hogy milyen szinten adtam ki azokat az embereket, akikhez közöm volt. Ha a korábban velem kapcsolatban lévő férfiakat - még azokat is, akik nem érdemelték volna meg -, most utólag köpködném, meg rugdosnám, egyrészt magamat is minősíteném, másrészt ha valaki elolvassa ezt a könyvet, megtudja, hogy általában mindegyikőjük jól keveredett ki a történetekből. Ez nem egy férfigyalázó könyv, ez egy könyv arról, hogy férfiak és nők keresik egymás társaságát, kapcsolatát. Az első nehézség, hogy egyáltalán találkoznak, találkozzanak, a második az, hogy oké, akkor összejöttek, s a harmadik, a legnehezebb dolog, hogy akkor hogyan tudják megtartani egymást. Sajnos az én életem azt igazolja - remélem, hogy én vagyok a kivétel, bár a magyarországi és a nemzetközi statisztikák persze nem ezt mutatják - , hogy megtartani a legnehezebb. Az is benne van a könyvben, hogy ebben ötven százalékban felelősnek érzem magam. Tehát nem arról van szó, hogy a rohadt férfiak és én, a szegény nő. Valamiért, hiába ugyanazt akartuk, mégsem sikerül. Egyébként, ha csak engem érintene a bulvárlapok mocskolódása, akkor nem zavarna, mert minden csoda három napig tart, s hogy egy bulvárlapban mi jelenik meg, hát édes jó istenem. Engem csak az zavar, hogy olyan embereket is belekavarnak ebbe a történetbe, akik igaz, hogy hozzám tartoztak valamikor, de ők nem kérték ezeket a zargatásokat. Én ugyan minden alkalommal megpróbálok bocsánatot kérni tőlük valamilyen formában, bár nem feladatom, mert nem tehetek róla.

Erre volt példa mostanában Stohl András esete is?

Igen, konkrétan ez egy tizenkilenc éves történet. Nem is beszélve arról, hogy mi a Bucival nagyon jó viszonyban vagyunk, de annak én sem örültem volna, ha vasárnap reggel hét órakor fölhívnak ezzel kapcsolatban, hogy igaz-e, hogy anno ez és ez történt közted és az Albert Györgyi között.

Terápiásan akartad kiírni ezeket a kapcsolatokat, kudarcokat magadból?

Nem, én ezt nem kiírásnak nevezném, sokkal pragmatikusabb a válasz, s lehet, hogy kiábrándítóbb, mint amire valaki számít. Az első könyvem nagyon sikeres volt, és ennek a sikernek a kapcsán, vagy erre felbuzdulva a kiadóm az első féléves adatok után elkezdett „macerálni”, hogy mikor jön már a következő. Elkezdtem gondolkodni, majd azt mondtam, hogy szóljon a pasikról, illetve, hogy közelítsük meg abból az aspektusból, hogy negyvenhárom éves vagyok, s hogy egy negyvenes nő visszatekint az életére, s végiggondolja, hogy miért cseszte el az összes kapcsolatát. Az más kérdés, hogy a könyv megjelenésére már kész ténnyé vált, hogy el fogunk válni a férjemmel, de ezzel nem tudok mit csinálni.



Akkor most húzol egy vonalat, s egy új életet kezdesz?

Mindenképp új szakasza kezdődik az életemnek. Nem én motiváltam ezt az egészet, ő akarta, hogy tegyünk pontot ennek a kapcsolatnak a végére. Nem haragszom rá, nagyon kulturált, civilizált viszonyban vagyunk. Azt nem mondom, hogy napi telefonos kapcsolatban maradtunk, de a szükséges dolgokat meg tudjuk beszélni. Nyilván van egy „gyász periódus”, amit én - tekintve hogy hajcihők nélkül, problémamentesen tudjuk elintézni a dolgainkat, nincsen késdobálás – három-hat hónapra teszek. Szerintem kb. fél év múlva biztos, hogy le fogunk tudni ülni egy kávét meginni, már amennyiben ez akkor engem (vagy őt) még érdekelni fog. De ez semmiképpen nem egy ellenséges elválás. Valahol ez elmúlt, vége van. Annak, hogy ő mondta ki, nincs jelentősége.

Valóban te fogod idén közvetíteni az Oscar-díj átadását? Más újabb munkáid várhatóak a médiában?

Nagyon boldog vagyok az ATV-n vezette heti műsorommal (A nő helye). Amennyiben a média tervez még velem mást is, akkor leülünk, és beszélgetünk erről, hogy működik-e. Iszonyatosan jól esett, mind emberileg, mind szakmailag, erkölcsileg, hogy megint fölkértek az Oscar gála közvetítésének vezetésére. Hozzáteszem, hogy az utódom-elődöm, Balázsy Panna javaslatára bíztak meg újra ezzel a feladattal. Miután a Panna terhes lett, így nem vállalta ezt a hajnali kettőtől reggel hétig tartó cirkuszt, s azt mondta: szerinte ezt egy ember tudja rajta kívül megcsinálni, s ez én vagyok. Ez nagyon jól esett, mert nem jellemző a kollegialitás mai világban. Nagyon megköszöntem neki, remélem nem fogok csalódást okozni.