Publius, római kormányzó kedvencéről, egy máltai pincsiről áradozott így egy költő i.e. 25-ben és korántsem ő volt az első, aki elalélt a négylábú élettársaink bájától. Akkor is divat volt „hajacskájába” szalagot, sőt aranyat, ékkövet tenni, kiemelve szépségét, ma meg már ott tartunk, hogy automata fűtésű kutyaólban tartjuk „őket”, és sípolós műhurkával játszunk velük a hóban, melybe természetesen illőn felöltöztetve, cipőcskében visszük.
Bár Cato már több mint kétezer éve figyelmeztetett, hogy pazarló léhaság kis kutyuskákért vagyonokat fizetnie a rajongó római hölgyeknek, és érthetetlen kivagyiság, önös dölyfösség méregdrága kincsekkel felcicomázni őket, teljesen hiábavalóan ágált. Ma pedig, amikor az USA-ban az egyik legnézettebb műsor az évenként megrendezésre kerülő kutyaszépségverseny, ahol a tápkészítők, ruhás és egyéb kiegészítőket gyártók dollármilliókat fizetnek egyetlen percnyi reklámidőért teljesen felesleges fennakadni az ilyesmiken. Egyes állatvédők ugyan kifejezett rosszallással tekintenek ezekre a megnyilvánulásokra, mondván az állat természetes közegében mutathatja meg igazi énjét, de ugyan milyen természetes énről beszélünk? Hiszen ezt a csodás állatot immár év-tízezredek óta tartjuk magunk mellett és az utóbbi évezredekben már kegyetlen szabályok között tenyésztjük saját érdekeink, vágyaink, esztétikai badarságaink szerint.
A harci kutyák kultusza már Róma előtt is dívott, bár talán ők fejlesztették tökéjre. De Kínában sem csak evésre tenyésztettek kutyákat, hiszen a ma hobbikutyaként tartott csau csau lila nyelvecskéje alkalmanként számos csatában vált vérvörösre, hiszen őt is harci kutyának nevelték. S mindezt egy eleinte házőrzésre, állatterelésre használt farkasféléből hoztuk létre, akárcsak ölebeinket, melyek vadászkutyáink torzításának eredményeként jöttek létre. Nem csoda, ha némelyik „zsebibaba” kiesve rákényszerített szerepköréből kegyetlen acsargással támad vélt prédájára.
De az is igaz, hogy ebben az iszonytató tempóban torzított állattal – ne feledjük, hogy alig pár évezred alatt létrehoztunk párszáz különálló fajt(!) – megesett az a meglepetés, hogy zömük tökéletesen alkalmazkodott az általunk létrehozott létformákhoz, legyen az városi, falusi, netán tengerjáró hajós élet. Egyes kivételezettek csakis királyi kényeztetésre jogosulhattak, a pórnépnek nem volt joga hozzájuk érni, mint ahogy a palotapincsi esetében nevében is jelezve vagyon.
Szeretetüket, mellyel megmagyarázhatatlan módon és okból elárasztanak bennünket, néha esetlenül, de mindenképpen szégyenteljes odaadással igyekszünk meghálálni. Ilyenkor dédelgetjük, szeretgetjük, kényeztetjük őket, elhalmozzuk kedvenc ételeikkel, játékokat veszünk nekik és lassacskán felismerjük bennük az emberi jellemvonásokat, melyeket a legtöbb esetben csak mi képzelünk beléjük.
És ekkor provokáljuk ki belőlük az első lépéseket az „emberré válás” útján. Először csak egy elegánsabb nyakörv és szájkosár, netán egy kényelmesebb alvósarokba invesztálunk, szigorúan csak a praktikum figyelembe vételével. Aztán hamarosan érkeznek az első játékok, egyre bolondosabbak, színesebbek, majd a kutyafodrászatban már egyedi „frizurát” kérünk, esetleg egy kis díszítés is kerül a „hajacskájába”, mert Zsömike olyan habitus.
A higiénia oltárán is áldozunk egy keveset, tehát megjelennek a bolhaporok, samponok, fogkrémek, fogkefék, dezodorok, köröm- és szőrvágók, köröm- és szőrápoló krémek, zselék, speciális vitaminok, hajsütő, bodorító, hajszárító… Rövidesen már ki sem tesszük a lábunkat kedvencünkkel megfelelő megjelenés híján, mert ha mi adunk magunkra, akkor mégsem hozhatjuk kellemetlen helyzetbe kutyatársunkat, no meg ránk is igen rossz fényt vetne egy ápolatlan külsejű eb. Tehát magától értetődő, hogy kutyánk is „sminket” kap, évszaknak megfelelő öltözetet, de legalábbis frizurát.
Természetesen fotóalbumunkban családunk elkülöníthetetlen részeként szerepeltetjük, sőt saját albumot is készítünk számára. Hamarosan kasztingokra visszük, hiszen egyre kecsesebb kutyánk joggal várja el tőlünk, hogy szépségét megoszthassa ember- és állattársainkkal a plakátokon, újságokban, netán képernyőn vagy filmekben. A modellszakma megalakulása óta elegáns megjelenésű, ápolt ebeket keres kifutókra, fotózáshoz, filmezéshez, ami őrült nagy biznisz. Persze lehet itt egyszerű korccsal is sikereket aratni, de egy korcs eb sem lehet ápolatlan, mint ahogy Sly Stallone is csak a rákent kencéktől volt kültelki suttyó Rockyként.
Ha már filmezésnél tartunk, a kutya elképesztően imád szerepelni – véljük mi, holott csak a szokásos rangsorrend miatti harcot konvertálják át a gazdával, mint falkavezérrel való csatasorbaállással. A kutya-szépségversenyek a megmondhatói, milyen iszonyatos hisztit képesek kiverni, ha egyiküket többször vezetik végig a közönség előtt. Egyszerűen kikérik maguknak a kivételezést!
Ilyen tekintetben tényleg úgy viselkednek, mint az emberek. Sőt, általában sokkal „emberebbül”. Minél többet tudnak meg rólunk, elképzeléseinkről, elvárásainkról, annál könnyebben eligazodnak rajtunk és kegyetlenül manipulálnak. A látszatra hajasbabaként pózoló, feltupírozott, bodorított, majd lakkozott szőrű, kisminkelt kutya, mely gazdája nyomorult áldozatának tűnik, néha sokkal inkább uralja Chappi-adó gazdáját. Mint egy elkényeztetett primadonna nyafog, nyüszít, ha nem kapja meg a megfelelő kényeztetést, törődést, már-már Honthy Hannás hisztériában tör ki, ha más kap főszerepet a színpadon és kikéri magának, ha netán más kutyájára vetünk szemet. Persze ezek a ritka kivételek, de megesnek, vészjósló előjelet vetítve a szépségipar és médiabirodalmak felé kacsingató gazdák számára. A kutya ugyanis tanul, mégpedig kiválóan, s bár nem egy delfini intellektus, de mégis képes uralkodni felettünk, ha hagyjuk.
Tehát, ha eztán a kirakatban meglátunk egy bájos, rózsaszín-fehér csíkos, kötött kutyapulcsit hozzá való sállal vegyük tekintetbe, hogy barátunknak saját, jól bejáratott bundája van. Persze ha ezt a természetes hőszigetelőt a divat oltárán feláldozva fazonírozzuk, akkor bizony nekünk kell kipótolni a folytonossági hiányt. Ezek az apróságok aztán mindennapi elfoglaltsággá válva teljesen új szerepbe kényszerítik ebünket, aki élve a hosszadalmas dédelgetéssé fajuló törődésünkkel teljesen emberi vonásokat, szerepeket tanulnak meg. Illetve mégsem. Kutyaságukat ugyanis levetkezni képtelenek, tehát továbbra is harcolnak a megélhetésért, csak ezért most a kicicomázást vállalják. A játszótéri erőversenyt felváltja a szépségverseny és a kecses megjelenés, mozgás és pózolás. Tisztára mint Bronxban a break táncosok, akik a kültelki pofozkodás és késelés helyébe a táncversenyt iktatták be a ’80-as években.
Bájos uszkárunk tehát aerobic kötött térdharisnyában „kondizik” majd a téren, yorkshire terrierünk gyöngyökkel ékes fülbevalókkal korzózik a Duna parton, perzsa agárunk hajbalzsammal és lakkal csillogóvá varázsolt, órákig fésült szőrrel ékesen bódítja el a sóvár tekinteteket.
Hogy ebben mennyi a kutyaság? Semmi, hiszen ebből semmi sem ösztönös, önös vállalás, csak a gazdi által ráerőszakolt divatbolondéria. Ettől nyomorult kutyánk nem lesz kívánatosabb fajtársai szemében, nem tűnik erősebbnek a játszótéri konkurencia előtt, csak nálunk, embereknél ér el hatást. A kitenyésztett angol bulldog, mely angolkóros lábaival lépni is alig tud, torzzá módosított orra és feje eredményeként állandóan horkol, levegőt alig kap rendesen, az ember nélküli létezésben alulmaradna. De nekünk tetszik.
A bassethound törpévé préselt lábaival egy térdmagasságban félbevágott kopóra hajaz, melynek érthetetlenül óriásira növesztett fülei és őrjítően bájosan ráncolódó, túlméretes fejbőre miatt rendszeresen elfertőződő szemei és fülei okán szintén esélytelen lenne az önfenntartásra. De nekünk így szép.
És hasonlóképpen járna még számos kedvencünk, de ahogy a kínaiak annak idején harangban neveltek fel embereket, hogy harangformájúvá torzult testük vásári mulatságokon örömet, megdöbbenést, izgalmat facsarjanak ki belőlünk, így segítőkészen mellénk szegődő sorstársunkat, az egyetlen lényt, mely önzetlen szeretetet képes adni, akár a végtelenségig, szintén kirakati bábuként kezelve egyre idiótább pózokba csavarjuk és aktuális divatőrületeinkkel díszítgetjük. Nagy szerencse, hogy ilyen kimeríthetetlen fantáziával áldott meg minket a Teremtő.
