Kiinduló példa a szimentáli szarvasmarha (Simmental nyugat-svájci völgy), amely gondtalanul él és erős lábakon áll a svájci hegyekben, genetikai adottságainak köszönhetően alkalmazkodott a zord időjárási viszonyokhoz. A patások rendjében a párosujjúak alrendjének szarvasmarhafélék családjába tartozó kérődző háziállat a több ezer éves tenyésztés folyamán óriási "genetikai kincset" halmozott fel, ez azonban állítólag veszélybe került.

Afrikai és dél-amerikai állattenyésztők is felfedezték a szimentálit, keresztezték saját hazai fajtáikkal, hogy tulajdonságait tovább javítsák. "Szakosított" fajták alakultak ki, amelyek jól alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, mint a kreol Ziego Criollo, amely teljesen otthonosan érzi magát Pátagónia akár háromezer méter magas hegyeiben, vagy a szarvas jakutiai fajta, amely bírja a legkeményebb szibériai fagyokat is. (Nálunk jól ismert a szimentáli jellegű magyar tarka.)
A Bajor Rádió ismeretterjesztő összeállítása hangsúlyozza, hogy legfőképp a pásztor- és nomádnépek, valamint a kisparasztok voltak azon, hogy ez a világméretű génállomány megmaradjon. Értéke felbecsülhetetlen: olyan tulajdonságokat örökít, mint a "klímatolerancia", tehát például a "télállóság", az időjárási szélsőségekkel szembeni ellenálló képesség (rezisztencia), vagy a betegségekkel szembeni védettség. "Ha kipusztul egy fajta - állapítja meg az összeállítás szerzője -, vele együtt örökre elvesznek pozitív tulajdonságai is."
Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) nemrégiben első ízben mérte fel a mezőgazdaságban tartott állatfajtákat a világ 169 országában. Összeállt egy jelentés az "állat-örökléstani erőforrásokról", benne azzal a riasztó megállapítással, hogy a haszonállatfajták 20 százaléka végveszélybe került. Alexander Müller, a FAO főigazgató-helyettese arra a következtetésre jutott, hogy az utolsó hét évben havonta átlagban egy haszonállat-fajta kihalt. "A szarvasmarha-, a kecske-, a sertés-, a ló- és a baromfifajták egyötöde fölött eljárt az idő" - fűzte hozzá Müller.
A FAO szakemberei szerint a "genetikai világörökség" gyors zsugorodásának fő oka az iparosított állattenyésztés. A világ folyamatosan növekvő népessége olyan "magas termelékenységű" haszonállatfajtákat igényel, amelyek mielőbb a lehető legtöbb tojást, tejet és húst nyújtják. Miközben egy szokványos thaiföldi házityúk évente mintegy 70 tojást tojik, európai "csúcsteljesítményű kolléganői" már az évi 300 tojásnál tartanak. Közben az egész baromfi-világpiacot lényegében négy óriáscég ellenőrzi, így minimális a sokféleség lehetősége.
Immár a fejlődő országok is, amelyeknek kisparasztsága, a nomádok és a pásztorok jelentik a genetikai sokféleség legfőbb őrzőit, fokozatosan a tömeges állattartásra állnak át, kihalnak a helyi állatfajták és elvész génállományuk.
Mindenesetre, minél kisebb lesz a haszonállatok genetikai bázisa, annál nehezebb lesz reagálni az új tenyésztési kihívásokra: a maguktól változó éghajlati-időjárási feltételekhez és az új betegségfajtákhoz való idomulás, alkalmazkodás annál jobb, minél szélesebb a génállomány.
A svájci Interlakenben megtartott ENSZ-konferencián néhány hete 120 ország képviselői megegyeztek a haszonállatfajták védelmét célzó világméretű akciótervben. Ez az első nemzetközi megállapodás, amelyben a kormányok kötelezettséget vállalnak arra, hogy átveszik a felelősséget a háziállat-tartásért és - hasznosításért. Sajnos a megállapodás nem tartalmaz jogi értelemben vett kötelezettséget.
Tény, hogy az óriási "pásztori felügyelettel" legeltetett és normád fajták genetikai erőforrásában immár a "tömeges" állattenyésztők is komoly lehetőségeket látnak. Nyitott kérdés, hogy a nagy konszernek a fejlődő országoktól átvett haszonállatfajták "öröklődési javait" szabadalmaztathatják-e továbbtenyésztési célokra, ami nagy pénzt hoz nekik - és főképp nekik.
Pirityi Sándor