Az első csalódás a Déli pályaudvaron éri az Százhalombattára készülő utast: az agyongraffitizett, ragadósan mocskos és köpésnyomokkal tarkított vasúti kocsik helyett modern, tágas és tiszta szerelvények fogadnak, majd szállítanak útitársammal és biciklijeinkkel az 1970 óta várossá avanzsált településre.



A 17 ezer lakosa ellenére meglehetősen kihalt város benyomását kelti az egykori ipari központ, alig néhányan lézengenek a teljesen jellegtelen utcákon szombaton koradélután. Sebaj, legalább nem kell fárasztani magunkat a közlekedésre való odafigyeléssel, így szabadon tekintgethetünk szerteszét, hogy a haladást kiegészítsük a benyomásainkkal.



Hamar konstatáljuk, egyetlen épkézláb kocsmaszerű intézmény sem suhan el mellettünk, holott az ilyen típusú települések egyik fő jellemzői az egymást érő italozó egységek, melyek előtt többnyire néhány részeg atyafiak tárgyalják meg a világ dolgait, vagy a megyei futball-bajnokság harmadosztályának aktuális híreit. (Ózdon például a józan polgártársak vannak erős kisebbségben.)

Az első indusztriális feliratok azért hamar leolvashatóak a bicikliút melletti táblákról: Hasznos hulladék, Ipari Vízmű, Dunamenti Erőmű Rt., de kelleti itt magát a Fáraó Sportcentrum és az Iringó Táncstúdió is, hogy a már-még munkanélküli idősebbek és fiatalabbak is megtalálják maguknak azt, amit.

Az egész város amolyan művi benyomást kelt, talán a hajdani Leninvároshoz (ma Tiszaúj-) tudnám hasonlítani, de a sport favorizálása miatt még Sztálin-Dunaújváros is beugrik; műfüves foci- és gyeplabdapályák mellett visz utunk.

A Régészeti Park, mely eleink fiktív módon újraépített lakóházait, istállóit, műhelyeit illetve életmódját hivatott elénk varázsolni, természetesen a város végén található. Az egykori köztársasági elnök, Göncz Árpád avatta intézmény 1996 óta igyekszik képet alkotni és mutatni például a kora bronzkori nádfedeles lakóépületekről, valamint az azokat használó emberek öltözködéséről.

Látható itt vaskori falu is a Krisztus előtti V-I. századból kovácsműhellyel, kemencés házzal, gabonatárolóval, valamint szövőházzal a kora kelta időszakból. Helyre kis skanzen ez itt, ahol arról is képet kaphatunk, milyen viseletben jártak a kor emberei. A hosszú textilruhára kanyarított báránybőr mellényt mintha láttam volna egynémely Kossuth téri tüntetőn is valamelyik őszön.

Akadnak itt megoldandó feladatok is gyerekek számára, mint például az, amelyik egy ládába rejtett tárgyak tapogatás útján történő érzékelése után szólítja fel a játékos nebulókat, hogy az adott anyag illik-e a Régészeti Parkba vagy sem. Tehát: szőr, csont, fa, kő, agyag, tic-tacos doboz. Nos? (A helyes megfejtést beküldők között hírextrás bögréket sorsolunk ki.)



Az igazi attrakció azonban a 115-ös számú halomsír, melybe Gere László idegenvezető kalauzol be egy kisgyerekes család társaságában. A halom közepén átívelő rácsos fémhídon állva tekintjük meg a tölgyfából épített, kövekkel beborított, földdel betemetett egykori sírhelyet, amely mellett máglyamaradvány jelzi: a halotti szertartás részeként megfőzték-sütötték az elhunyt kedvenc ételeit is a gyászolók. A bemutatót kiegészítő film mottója (vagy címe): „Így is történhetett”. Tetszik ez a belemagyarázástól mentes történészi igazmondás.

Kalauzunk elárulja, hogy az ehhez hasonló, 2700 évvel ezelőtt épített, törzsi és nemzetségi előkelők maradványait (fegyvereit, ékszereit) tartalmazó sírhelyeket rendre kirabolták, így a 115-öst is. Úgy tűnik a sírrablás és sírrongálás régi sportág itt, a Kárpát-medencében…

Megtudjuk még, hogy a régészek 123 halomsírt találtak a környéken, némi kerekítéssel innen a település nevének első fele (a Százhuszonháromhalombatta elég hülyén hangzana). A parkban kísérleti régészet mellett az eredeti növényzet visszatelepítésére is gondot fordítanak, valamint olyan egykori iparágak elsajátíttatására is próbálják rábírni a gyerekeket, mint a körmönfonás.

Visszafelé igyekszünk kerülő úton haladni, hogy többet lássunk a városból, de az alternatív településrészek is éppen olyan egyhangúak, mint a korábban látottak. Említést érdemel talán a Finta József tervezte református templom 1999-ből, valamint az, hogy a főutca éttermében finom és viszonylag olcsó a Pizza Piccante, udvarias a kiszolgálás, ellenben drága a kávé.

A vonatra várva aztán végre betekintést nyerhettünk a közelmúltba is. Az állomás váróterme régi iparvárosok enteriőrjét idéző módon volt szétverve, festékkel összefújva, teleokádva. Mégiscsak itthon vagyunk.