A kezdő operalátogató monológja

Azt mondják, az operával való első találkozás sorsdöntő: az ember vagy teljesen beleszeret, vagy egy életre megutálja. Én valahol a két világ határán ragadtam. Az első alkalommal az Operát láttam, de operát nem. Aztán fordítva, de az előadás nem igazán nyerte el a tetszésemet. Viszont úgy döntöttem, hogy nem engedek a hagyománynak, és nem mondok le arról, hogy egyszer látok egy olyan darabot, ami képes megszerettetni velem a műfajt. Kezdésnek egy dallamos, „könnyen emészthető” mű ajánlott, tehát mondjuk nem Bartók vagy Wagner - Puccini pont megfelel a célra. A késői olasz romantika egyik legnevesebb zeneszerzője nagyon értett ahhoz, hogy fülbemászó dallamokkal segítse a hallgatót beleélni magát a történetbe.



Na, igen, a történet. Kezdő operalátogató lévén kevésbé tudom megítélni, hogy egy darabban mekkora hangsúlyt kap a történet, a díszlet, a jelmezek: az egész szerves részét képezik-e, vagy a zene „alattvalóiként” működnek közre az előadás sikerében. Ha a zene magával tud ragadni, talán ez nem is fontos. Tény, hogy színházban - főleg musicaleken és főleg külföldön - láttam már szinte percenként változó, ide-oda forgó, eltűnő és újra megjelenő díszletelemeket, elképesztő technikai megoldásokat. Itt ez nem volt jelen, de őszintén, nem is hiányzott. A történetben pedig jól ismert motívumokkal találkozhattunk: féltékenység, hazaszeretet, barátság, naivitás, a női test mint fizetőeszköz, gyilkosság, öngyilkosság. A mai rendezők olyan szövevényes és sokkoló történeteket találnak ki a színház- és főleg a mozilátogatók számára, hogy már nem ütközünk meg olyasmin, hogy valaki végső kétségbeesésében a mélybe veti magát, hogy leszúrnak egy embert egy méretes késsel, hogy egy férfi megtesz bizonyos szívességeket egy nőnek, ha az hajlandó…, illetve hogy végül mégsem teszi meg azt. Erről nem Puccini, és nem is a darab szövegírója tehet, hanem mi; akiket a modern világ semmin meg nem döbbenő, a véres részletek iránt fokozottan érdeklődő lényekké tett.

A történet

Mindezek ellenére természetesen akkor tudjuk igazán élvezni az előadást, ha ismerjük a történetet: profi operalátogatók előre utánanéznek a cselekménynek, mielőtt elindulnának az Operaházba - erre az egyik legalkalmasabb kiadvány talán Tótfalusi István Operamesék című könyve (Zeneműkiadó, Budapest, 1977). Aki nem rendelkezik a kötettel, annak íme a történet dióhéjban: Floria Tosca ünnepelt énekesnő, és a festő, Cavaradossi kedvese. Igen féltékeny a férfira, főleg, hogy az legújabb Madonna-képét nem róla, hanem egy ismeretlen szőke nőről mintázta. A szőkeség Attavanti márkiné, akit Cavaradossi gyakran látta imádkozni a templomban, akkor ihlette meg. A márkiné testvére, Angelotti megszökött az Angyalvár börtönéből, és most a templomban bujdosik. A festő menedéket nyújt számára saját házában. Scarpia, a rendőrfőnök kopóival a szökött rabot keresi a templomban; egy legyezőt és női ruhákat talál - a márkiné hagyta ott őket álruhának testvére számára -, amiket Toscának is megmutat, hogy felébressze benne a féltékenységet. El akarja kapni a rab bujtatóját, Cavaradossit, és megszerezni magának Toscát. A festőt be is viszik a rendőrségre, kínozzák, de ő nem vall; Tosca viszont nem tudja elviselni kedvese szenvedését, így elárulja, hol rejtőzik Angelotti. Scarpia ki akarja végeztetni Cavaradossit, de aztán felajánlja a nőnek, hogyha az odaadja magát neki, szerelme megmenekül. Tosca végül belemegy, így Scarpia megígéri, hogy csak színileg lövik le a festőt. Ezután a rendőrfőnök szeretné behajtani a nőn szívessége árát, ám Tosca leszúrja. A kivégzés napján a nő készen áll arra, hogy az eljátszott lövés után a Scarpiától megszerzett menetlevéllel megszökjenek Cavaradossival, ám a rendőr ígérete hamis volt: a festőt tényleg lelövik. Miután megtalálták Scarpia holttestét, üldözőbe veszik Toscát a rendőrök, ám ő a mélybe veti magát a várfalról.



Van tehát itt minden: szerelem, árulás, gyilkosság. De ne is foglalkozzunk ezzel többet, hiszen a lényeg a zene. A híres áriákat (Tosca imája, Levélária, Képária) hallgatva gyönyörködhetünk az énekesek hangjában - engem leginkább a Cavaradossit alakító Wendler Attila szólói fogtak meg, de természetesen ez ízlés és hangfekvés-preferencia kérdése. Ismét a kezdő operalátogató szólal meg, de kénytelen vagyok hozzátenni: a Levéláriát elhallgattam volna tovább is, kár, hogy Giacomo úr ilyen rövidre írta. Wendler Attila és a címszereplő Rálik Szilvia éneke pedig jól kiegészítette egymást: a két hang tökéletes egésszé forrt össze. Az október 4-i előadás apropója az volt, hogy az álnok rendőrfőnököt, Scarpiát alakító Tóth János épp huszonöt éve tagja az Operaháznak. Az énekest a jubileum alkalmából a színpadon, zárt függöny mögött köszöntötték. Az ünnepség után színpadra lépve hitelesen alakította az alattomos és rendkívül unszimpatikus rendőrfőnököt - így később, ha a kíváncsi néző megtekinti az Opera honlapján található róla készült portrét, meglepődik a kedves, mosolygó férfi láttán.

A sérült Tosca

Az előadás igazi „hőse” azonban a főszereplő Rálik Szilvia volt. A művésznő az előadás előtt pár nappal az egyik próbán megsérült: ínszalagszakadást szenvedett; így az előadáson a ruha alatt sínbe volt rakva a lába. Az esemény előtt készült fotón azonban vidáman mosolyog, pedig nem lehetett könnyű fájdalmát leplezni, és főleg sérülten játszani.

Megkérdeztem a művésznőt, mi történt vele pontosan, és hogy van most; valamint, hogy mit jelent számára Tosca szerepe.

Pontosan hogy történt a baleset?

- Kibicsaklott a bokám, ahogy jöttem le a lépcsőn a próbán, és részleges bokaszalag-szakadást szenvedtem.

Hogy tudott így játszani? Hiszen többször is meglökik a darabban, illetve a végén a mélybe veti magát.

- Igaz, nagyon fájt, de a csütörtöki előadás előtt már kettőt végigcsináltam így, vasárnap és kedden, „izgalmas” volt. Kaptam egy sínt, ami tartja a bokámat, konzultáltam egy orvossal, és kipróbáltam, hogy azokat a bizonyos jeleneteket hogy tudom így eljátszani. Próbáltam mindig a bal oldalamra helyezni a súlyt, hiszen a jobb lábam sérült meg. Volt néhány lépcsős jelenet, amit kicsit átvariáltunk, hogy könnyebb legyen. Nagyon hálás vagyok a partnereimnek, sokat segítettek. A végén, mikor Tosca leugrik az Angyalvárból, egy kicsit aggódtam; egy szivacsra kell itt ugranom, ami elég mélyen van, ezért ezt is ki kellett próbálnom, hogy fog-e menni.

Nehezebb volt így beleélnie magát a szerepbe, vagy épp az átélés segített, hogy ne érezze annyira a fájdalmat?

- Egy idő után az ember már nem is figyel másra, csak a játékra; persze, egyes lépések igen nehezek így, mert olyankor újra előjön a fájdalom. Figyelnem kellett arra, hogy ne szaladjak, mert akkor nagyon fájt volna. A második felvonás volt húzósabb ebből a szempontból, hiszen akkor meglöknek, illetve megemelnek és feltesznek a pamlagra; van ott néhány jelenet, aminél tényleg vigyázni kellett. De egy idő után már nem is figyeltem a fájdalomra, olyan volt, mintha beépült volna a szerepbe; mintha a részemmé vált volna.

Miért különleges az Ön számára Tosca szerepe, miért szereti énekelni?

- Nagyon szeretem Tosca szerepét. Egyrészt a Nő megformálása az, ami közel áll hozzám, valamint a két férfival (Cavaradossi, Scarpia) való kapcsolata. Egyikük a szerelem, másikuk a visszautasítandó hatalom. Nagyon izgalmas szerep. Másrészt pedig a zene miatt vált egyik kedvencemmé ez a darab. Nem tudnék választani, hogy Bellini Normáját, Verdi Nabuccóját vagy Puccini Toscáját szeretem-e a legjobban énekelni. Nagyon klassz figura ez a nő, sok szempontból érzek hasonlóságot saját magam és Tosca között. Kiváló a zene, és a rendezés is az volt - mondta el Rálik Szilvia.

Ezúton kívánok mielőbbi gyógyulást a művésznőnek; magamnak pedig még sok ilyen nagyszerű operaélményt.