Ha ez megtörténik, akkor kap az újságíró efféle válaszokat kérdéseire: „Nem nyilatkozom.”, „Majd a pártülés után nyilatkozom.”, „Olvassa el a párt hivatalos közleményét.”, „Jelenleg egyeztetünk az ügyben.”. De ha a politikusok őszinték akarnának lenni, így felelnének: „Nem tudok nyilatkozni, mert igazából azt sem tudom, miről tárgyalunk, nem is értek az egészhez; az ülés után sem fogok többet tudni, mert azokon rendszerint elalszom, illetve amőbázunk a mellettem ülő képviselőtársammal.”, esetleg: „Én csak ülök itt a bizottságban, azt hiszem, gazdasággal foglalkozunk, de nem vagyok biztos benne, hiszen az eredeti szakmám szülész-nőgyógyász, csak szóltak, hogy van még egy hely, jöjjek.”, avagy: „Azt kell mondjam, hogy teljes mértékben egyetértek az említett felvetéssel. Valójában persze egyáltalán nem értek egyet; sőt, az egész, úgy ahogy van, egy nagy…, szóval, butaság; de hogy így gondolom, azt sajnos nem árulhatom el, mert különben kirúgnak innen, és azt nem akarom, mert kell a pénz kenyérre.”

A saját véleményemet? Mármint az enyémet?

Így lesznek a politikusokból papucsférjek, s mint a régi viccben („Hogy vagy, Béla?” „Várj csak… hogy vagyok, szívecském?”), ők is a „szívecskéjüktől”, azaz a párttól kérdezik meg válaszadás előtt, hogy vannak. Személyes véleményt kérni egy képviselőtől egy aktuális politikai eseménnyel kapcsolatban meddő próbálkozás - azaz, próbálkozni lehet; de ne higgyük azt, hogy amit hallunk, valóban az adott ember meggyőződését tükrözi. Naivabb újságírókat az első körben még megtéveszthet egy-egy hevesebb érzelmekkel, nagy átéléssel előadott nyilatkozat; ám, ugyanazokat a körmondatokat ugyanazon párt huszadik politikusától hallva már a legbutábbikjában is felmerül a kérdés: „Ne már, ezeknek mind ugyanaz a véleményük?”

Persze, hogy nem. Már, ha van nekik egyáltalán. Talán nincs is. Minek az, amikor úgysem fejthetik ki senkinek; kénytelenek azt szajkózni, amit „Nagy Testvérük”, a párt gondol. Azonban a véleménynélküliség egy idő után veszélyes lehet: képzeljük csak el, ha az mint valami vírus, szépen-lassan megfertőzi a politikus egész életét, és egy idő után már azt sem fogja tudni szegény, szereti-e a paprikás krumplit, a szőke vagy a barna nőkre bukik-e, mi a kedvenc filmje, vagy jól érzi-e magát a bőrében. Nehéz lehet egy ilyen emberrel beszélgetni. Egy-egy kérdés után, például: „Hogy tetszett a könyv, amit kölcsönadtam?” nem felel; várja a súgást. Ha egy politikai sci-fiben lennénk, valószínűleg már ott csücsülne a delikvensek fülében az apró adóvevő, és folyamatosan kapnák az utasításokat, mit is feleljenek egy hasonló, a nemzet jövőjét meghatározó kérdésre.



Aludj el szépen, kis politikus

Ha pedig véleményhiánytól kong a fej, valahogyan meg kell tölteni azt. Erre kiválóan alkalmasak az ülések, egyeztetések és tanácskozások - azaz alkalmasak lennének, ha bárki bejárna, illetve figyelne. Az egyik bulvárlap mai számában megjelent egy fotó a parlament egyik üléséről: a terem kong az ürességtől, és aki mégis befáradt, az sem a nép jövőjének szenteli értékes figyelmét. Egyesek olvasnak: könyvet, napilapot, bulvárt; mások a laptopjukon sportoldalakat nézegetnek - mondjuk, inkább sportot, mint vicceket; nagyot nézne a Tisztelt Ház, ha egy-egy kolléga a tanácskozás kellős közepén olykor fel-felröhögne. Megint mások egész egyszerűen alszanak - de legalább megadják a minimális tiszteletet az épp felszólaló társuknak: nem borulnak az asztalra, és nem horkantanak nagyokat; hanem szépen, csendben, ülve szunyókálnak. Erről egy régi Bacsó Péter-film, a Ki beszél itt szerelemről? jut eszembe: egy rutinosabb parlamenti képviselő azt a tanácsot adja a fiatal kezdőnek, hogy tanuljon meg „nyitott szemmel aludni”. A lány be is gyakorolja - kedvese rendkívül izgalmas politikai újságcikkeket olvas fel neki „altatóképp” -, így a legközelebbi konferencián már együtt szundikálnak édesdeden képviselőtársával észrevétlenül, nyitott szemmel.

Az üléseken való nem figyelést figurázza ki ugyanezen film egy másik jelenete: a lány rendhagyó felszólalásán arra kéri az Országgyűlést, tegyék fel a kezüket mindazok, akik már voltak szerelmesek. Az egyik, addig egészen mással foglalatoskodó képviselő, aki történetesen katolikus egyházférfi, azt hiszi, épp meg kell szavazni valamit, így ő is felemeli a kezét. Természetesen köznevetség tárgya lesz. Ebből az - igaz, csupán filmbéli - esetből tanulva a politikusok igazán megerőltethetnék magukat egy kicsit, és örülhetnének, hogy jegyzetelni, tanulni és vizsgázni nem is kell, mint az egyetemen - elég lenne odafigyelni egy kicsit. Igaz, őket kevéssé érinti, hogy épp miről egyeztetnek; ki fog tönkremenni a meghozandó intézkedésbe, a nyugdíjas, a diák vagy az orvos - az ő napi betevőjük úgysem forog kockán, így még a nyugodt környezet is biztosítva van.

Zárszóképp kívánok a politikusoknak több figyelmet, éberséget és mindenek előtt sok-sok saját véleményt. Nem kell félni: csak van néhány pillanat az életben, amikor a Nagy Testvér nem figyel.