Az a bizonyos colstok...

Amióta lehet róla szabadon beszélni, azóta viták kereszttűzében áll a kérdés: kié 56? Kik a méltó örökösök, és kik azok, akik társadalmi konformizmusból akarják zsebre vágni a forradalmat? A rendszerváltozás előtt erre egyértelmű volt a válasz: szó sincs szabadságharcról, mindössze ellenforradalom zajlott. Ami pedig a legfőképpen senkié, mert ha ez ember sokat ugrált, még a végén lecsukták, vagy internálták. A 63-as amnesztiahullám után is tanácsos volt inkább hallgatni, sőt.

A történelemkönyvekben néhány velős mondatba sűrítették a többhetes harcot, ráhúzták az ellenforradalom titulust. Esetleg, ha részletesebben tárgyalták, még azt is hozzátették, hogy oka a klerikális reakció meg az imperializmus aknamunkája volt. És különben is, egyenes a kapcsolat az 1919-es horthysta fehérterror és 56 között. Aki nem látja ezt, vagy hülye, vagy osztályidegen.

A téma alaposabb megemésztése így csak 1989 után következhetett be, amikor a szabad választás lehetősége a véleménypluralizmussal párosult: lehetőség nyílt alternatív álláspontok megfogalmazására, és számos kérdés felvetésére is. Történészek, politikusok, túlélők kezdték körültaposni a 23-át, mindenki igyekezett a saját szerepét kihangsúlyozni, és ideológiai colstokjával az ellenoldal forradalomtól való mérhetetlen távolságát leméricskélni, majd a kapott eredményt rendezvényeken, meg publicisztikákban világgá kürtölni.

Jelentem, ő jelentett...

Nehezítette a tisztánlátást, hogy maguk az 56-os szervezetek sem voltak egységesek a forradalom értékelésében, a hiteles személyiségek pedig (Pongrátz Gergelyék, Rácz Sándor) partvonalra kerültek. Nem lehetett elhelyezni a társadalmi tudat lomtárában egyes közéleti szereplők 56-os érintettségét sem. Mármint nem a forradalomban, hanem annak leverésében. Csuklottunk nagyokat az utóbbi tizenhét évben, pedig tudni lehetett, hogy ahol elnyomottak, ott elnyomók is voltak. Sőt, a dolgok néha keveredtek, amikor az egyszerű honpolgárt is beszervezték például. (Más kérdés, hogy ki jelentett alibiből, és ki meggyőződésből. Uram bocsá, ki tagadta meg, mert ilyen is volt...)

Sorra hullanak ki a kommunizmus dohos szekrényéből a csontvázak: ímhol egy ügynök, ott egy másik. Jé, az egyik már kormányfő, a másik még főpap, a harmadik csupán énekes! Kitört a közéleti számháború is, melynek szabályai rendkívül (mondhatni kispolgárian) egyszerűek: a küzdő felek felolvassák egymás jelentéseit, aki meghallotta a sajátját, kiesett. Vagy mégsem, és olyankor megmarad főpapnak, kormányfőnek, esetleg énekesnek.

Egy új kor Tanúi vagyunk

Olyanok vagyunk, mint A tanúban Kállai, mi is sodródunk az eseményekkel, csak több közöttünk a Virág elvtárs. (Ma már azért trendibben öltözködnek, és a fekete autó is áramvonalasabb lett.) A mi narancsunk még mindig kicsi és savanyú, és már nem is egészen a miénk. Ami nem feltétlenül baj, mert 1990 után ki lehet mondani, hogy a nagy magyar Alföldön narancsot termeszteni kapitális (vagy szociális, kinek, hogy tetszik) baromság.

A filmnél maradva akaratlanul is további párhuzamok ötlenek szembe, ebben az országban is mindenről mindenki még egy bőrt le akar húzni: a Megint tanú is csúnya elbaltázása az eredetinek. No meg a „nemzetközi helyzet fokozódik”-szlogen változatlanul igaz: még mindig távoli az euró, a négyes metró és a mágnesvasút, sőt a csehek is elhúztak mellettünk tetszetősen újragondolt Skodáikban.

Mi meg marakodunk tovább 56-on: nemzeti ünnepünkön az okozza legnagyobb fejtörést, hogy a rendőrség épp milyen eszközökkel fog oszlatni. Lehet tippelni, hogy könnygáz, maszkos orkok, vagy azonosítószám nélküli elefántok jönnek-e. Miközben lenne végre egy történelmi örökségünk, amely összeköthetne kicsit-nagyot, és az épülésünket szolgálná. Úgy látszik, ez még mindig túl nagy falat...

Utóirat: bíztató jelek akadnak. Létrejött egy 56-os múzeum Kiskunmajsán, és végre normális, emészthető filmeken is feldolgozták a forradalmat. Bizakodhatunk-e? Nem tudom.