Tanuljunk Lisszabontól

Lisszabon legnevezetesebb főutcája az Avenida da Liberdade. A mintegy 80 méter széles Szabadság sugárút 10 forgalmi sávjában reggeltől estig sűrű a forgalom. A belvárosban mélygarázsok könnyítik meg a parkolást, például a Liberdade vagy a Praca Rossio alatt. A gépkocsipark korszerűnek mondható, kifejezetten sok az új autómodell (a márkák között a Renault, a Citroen, a VW és a Ford dominál; japán kocsiból jóval kevesebb van, mint Budapesten). Ugyanakkor alig látni hivalkodó luxus terepjárókat, amelyek az utóbbi három évben szinte elárasztották Magyarországot. Nota bene: Lisszabonban "hiánycikk" az ilyen terepjárókhoz tartozó kopasz, napszemüveges, tetovált karú, 140 kilós újgazdag is. Ilyen embert hat nap alatt egyet sem láttam a Tejo torkolatánál fekvő gyönyörű városban.

A portugál kormányt gyakran éri az a szemrehányás, hogy az EU-tagság első két évtizedében főként az infrastruktúra fejlesztésére fordította az uniós kasszából kapott milliárdokat. (Emiatt is döcög az utóbbi években a gazdaság, mert a felsőoktatás, informatika, K+F háttérbe szorulása nyomán hiány van jól képzett szakemberekben.) A mérleg másik serpenyőjében viszont ott vannak a pazar, már csaknem 3000 kilométernyi autópályák, elővárosi vasutak és a lisszaboni metró.

Az utóbbi már négy vonallal dicsekedhet (húsz éve egyetlenegy sem létezett), s a hálózat folyamatosan bővül. A legújabb vonal, a piros az 1998. évi Expóra épült. (Errefelé nem számokkal, hanem színekkel jelölik a földalatti vonalait, újabb jeleként a portugál történelemben évszázadok óta tetten érhető brit orientációnak; a londoni "tube" vonalait szintúgy színek különböztetik meg egymástól.) A világkiállításnak otthont adó vadonatúj Oriente városrészt köti össze a zöld vonallal.
A lisszaboni metró csak a - német eredetű - áramellátási rendszerben hasonlít a budapestire. Az állomások tiszták, a szerelvények úgyszintén. Nyoma nincs falfirkáknak vagy összekarcolt ablakoknak. A kocsik portugál gyártmányúak: a SOREFAME-Siemens cég gyártja őket Amadorában. Csúcsidőben 6, azon kívül 3 kocsiból álló szerelvények járnak minden vonalon, ezzel is áramot, energiát takarítva meg.

A peronokra belépni csak érvényes jeggyel, bérlettel lehet - akárcsak Londonban. Egy vonaljegy 85 eurócentbe kerül, a hét utazásra jogosító bérlet ára 5,50 euró. Amíg az utas a jegyét nem dugja be a jegykezelőbe, vagy bérletét nem húzza végig a leolvasó készülék gumilapján, zárva marad a mintegy 180 cm magas plexikapu. A biztonság kedvéért metróőrök is ügyelnek arra, hogy bliccelők ne juthassanak be a metró területére - ráadásul a kijáratnál is csak hasonló módon lehet távozni. A vonaljegy átszállásra is jogosít: az egymáshoz csatlakozó vonalak közötti átjárókban nincsenek ellenőrző kapuk. A négy vonal összesen négy állomáson érintkezik egymással.

Lisszabon tömegközlekedésének leglátványosabb darabjai nem a korszerű metrókocsik, hanem a villamosok, közülük is az "ősrégi" példányok. A jelző aligha túlzás, ugyanis 100 év körüli darabokról van szó. A lóvasúti rendszert 1902-05 között alakították át, angol műszaki segítséggel, elektromos meghajtásúvá. Bő száz esztendő múltán is ugyanazok a kocsik járják Baixa, Bairro Alto, Graca vagy Alfama negyed zegzugos utcáit - persze elektromos vezérlésüket azóta korszerűsítették. Erről tanúskodik a vezetőállás melletti kapcsolószekrény KIEPE Elektrik felirata.

A külföldi turista nem hisz a szemének, amikor 30-35 fokos emelkedésű utcákon látja felkapaszkodni a sárga színű villamosokat. Ugyanezek a járművek lejtmenetben vad száguldást produkálnak, s csak kanyar előtt fékezi meg őket a vezető. Akadnak piros színű ősvillamosok is: ezek egy magáncég tulajdonában vannak, s a Praca do Comércióról indulnak városnéző körútra a helyi BKV, a Carris sínhálózatán. A bő másfél órás útért, amely a város legtöbb látványosságát érinti, 17 eurót kell fizetni - de megéri.

Akadnak Lisszabonban felvonók is, méghozzá kétféle. Az első típus neve ascensor, és gyakorlatilag siklót takar. A meredek Lavra, Glória és Bica utcán párban közlekednek ilyen, kissé módosított villamosok, méghozzá 1892 óta. Értelemszerűen félúton találkoznak egymással, mint a budai Vár siklójának két kocsija. A másik felvonót elevadornak hívják, ebből csak egy van: az Elevador de Santa Justa. Ez igazi lift, két szekrénye a Baixa kerület forgalmas Rua do Ouro utcáját köti össze a 30 méterrel magasabban (már a Bairro Alto negyedben) fekvő Rua do Carmóval. Az 1905-ben üzembe helyezett felvonó szép kovácsoltvas burkolatát a párizsi Eiffel iroda tervezte, a lifteket működtető villanymotorok angol gyártmányúak, de már nem az eredetiek: 1994-ben készültek. A Santa Justa teraszáról fenséges kilátás nyílik szinte egész Lisszabonra és a Tejo folyóra.