Angolok, portugálok, foci és történelem

Anglia és Portugália viszonya a középkor óta szorosnak mondható, ezt részben kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatok, részben pedig házassági kötelékek alapozták meg. Az 1308-ban kötött békeszerződést 1386-ban a windsori egyezmény követte, amely a világtörténelem legrégebben kötött diplomáciai szövetségének számít. Ennek nyomán virágzott fel a kereskedelem a két ország között. Anglia gyapjút, illetve gyapjúból szőtt árukat szállított nagy mennyiségben, míg Portugália gályái oportói borokkal látták el a szigetországot.

A gazdasági érdekeken alapuló jó viszonyt idővel monarchikus házasságok erősítették. Ilyen volt I. János portugál király frigye IV. Henrik angol király húgával, Lancasteri Philippával a XIV. század végén. A hatvan évig tartó "spanyol fogság" után 1640-ben ismét önállóvá vált portugál királyság trónjára Bragança hercege került IV. János néven. Ettől kezdve egészen a monarchia 1910-ben történt felszámolásáig a Bragança-ház tagjai uralkodtak Portugáliában. A XVII. században ebből a házból került ki II. Károly angol király felesége, Bragançai Katalin is.

A két ország szövetségét komolyan próbára tették Napóleon hódításai. A windsori egyezmény új értelmet kapott, amikor a korzikai császár megfenyegette a kis ibériai országot: elfoglalja területét, ha nem csatlakozik a franciák által Anglia ellen meghirdetett tengeri blokádhoz. Portugália nemet mondott, majd a fenyegető francia invázió elől az angolok 1807-ben Brazíliába menekítették a portugál királyi családot. Ettől kezdve 14 éven át Rio de Janeiro volt Portugália fővárosa.

Miután Napóleon hadai, Junot tábornok vezetésével, megszállták Portugáliát, Anglia kormánya Wellesley-t (a későbbi Wellington herceget) bízta meg az ország felszabadításával és védelmével. Az angol sereg 1808-ban szállt partra, és több sikeres csata eredményeként kiűzte a franciákat Portugália földjéről. Hogy ne térhessenek vissza, Wellington 1811-ben védőfalat emeltetett Lisszabon köré. A Torres Vedras nevű erődvonal maradványai, egyes bástyái ma is láthatók.
Az angol jelenlét ma elsősorban a kulcsfontosságú exportágazatnak számító bortermelésben szembetűnő. A Porto környéki, illetve a Douro folyó völgyében található borvidék "kincsét", a messze földön híres oportói bort (amelynek számos fajtája van, hasonlóan a tokajihoz) ugyanis angol cégek szállítják külföldre. A Taylor, Sandeman, Graham és Cockburn társaságok mai főnökei sok esetben azoknak az angol nagykereskedőknek a leszármazottai, akik még a XVII. században szereztek koncessziót az oportói borok kivitelére. Ma már nagyrészt a palackozást is ők végzik, ezért olvasható a borospalackok többségén valamelyik angol cég neve. A borkereskedelem 80 százaléka az ő kezükben van.

A Portugáliába látogató évi 9-10 millió turista csaknem felét a spanyolok adják (a Sol Meliá spanyol konszern tucatnál több szállodát épített a szomszéd országban), a második helyen az angolok állnak. A két nép kölcsönös rokonszenvében csak a labdarúgás jelent időnként ürömforrást. A portugálok sokáig nem tudták kiheverni, hogy az 1966. évi világbajnokságon - amikor Eusebio, Torres, Augusto, Simoes nevével fémjelzett szenzációs csapatuk volt - éppen az angol válogatott ütötte el őket a döntőbe jutástól és az aranyérem megszerzésének a lehetőségétől.

A revansra 40 évet kellett várniuk, de végül eljött: a tavalyi németországi vb-n Cristiano Ronaldo, Figo és Carvalho vezényletével a negyeddöntőben 1:0-ra legyőzték Angliát, s bejutottak a legjobb négy közé. Hasonló - bár tét nélküli - diadalt ültek a portugálok a Benfica új lisszaboni stadionjában 2004 júniusában. Ekkor 6:5-re verték az angolokat, a mérkőzésen használt labdát azóta is vitrinben őrzik a gyönyörű Estadio da Luz "sörkatedrálisnak" nevezett ivójában.