Csorba László történész szerint a jobb- és baloldal fogalmát a bibliai világmagyarázat vezette be a politikába.
- A keresztény hagyomány szerint, miután Krisztus a mennybe távozott, "az Atyának jobbján", a kitüntetett helyen ülhet. Hogy miért épp a jobb a kitüntetett hely, annak valószínűleg fiziológiai okai lehetnek: az emberek többsége (sőt, tegyük hozzá: megfigyelések szerint a főemlősök zöme is) jobbkezes, az eszközhasználat, a tárgyi kultúra alapvetően a sokkal ügyesebb jobb kézre alapozódik. A balkezességet évszázadokon át hibának, defektusnak tekintették. A késő középkori rendi államszerkezetben, az országgyűléseken a király a jobbjára ültette legkedvesebb híveit, így akikkel vitája volt, a baloldalra szorultak. Ebben a helyzetben jött létre a politikai értelemben vett "jobboldal-baloldal" felosztás, és az elmúló feudális világ értékrendjét fejezte ki: a királyi hatalmat védelmezők álltak a jobboldalon, a változást sürgetők pedig szükségképpen a balon. És ez a szóhasználat a nagy forradalmak után, a polgári világban is megmaradt, abban az értelemben, hogy a mindenkori fennálló rendszert védők tekintették és nevezték magukat jobboldalinak, míg az újat akarók baloldalinak - ad történelmi hátteret a fogalmaknak Csorba László.
- Az új lehetett éppen jobb is...
- Éppen ezért a modern kor baloldali mozgalmai igyekeztek is megszabadulni a "balogság" kellemetlen hangulatától, és elkezdték ideologizálni magukat, a szónak pozitív értéket és kicsengést adva. Kialakult a baloldal önmítosza, melyben önmagát tartotta az igazi jónak, a jobboldalt pedig mindig valami olyasmi védelmezőjének, amit éppen meg kell haladni. Mi ezt a kettős helyzetet örököltük: eredetileg ezért jobboldali az, aki éppen konzervál, vagyis megőriz valamit. Őket egykor a liberálisok bírálták, akik tehát a politikai paletta baloldalán álltak. Így volt balközép pártállású 120 évvel ezelőtt Tisza Kálmán, vagy éppen "szélbal" Madarász József. Amikor viszont a századvégen megjelentek a szocialisták, szociáldemokraták, akkor már a liberálisok is jobboldali szerepbe kerültek.
- Ma is mondhatjuk, hogy a jobboldal konzervatív, a baloldal liberális?
- Részben igen. Bár keverednek már a fogalmak: használjuk e szavak száz éve kialakult jelentését, de a modern pozíciók, sőt bizonyos funkciók megjelöléseként is jelen vannak a közbeszédben. Utóbbi esetben nem egy párt tradicionális neve az alapja a besorolásnak, hanem hogy a politika, amit követ, az funkcionálisan bal- vagy jobboldalinak számít-e? - hangsúlyozza a történész.
- Törvényszerű, hogy napjainkban a jobb- és baloldali kormánypártok egy, jó esetben két választási ciklus után rendszerint ellenzékbe kerülnek?
- A modern polgári társadalomban - amely a piacgazdaságon alapszik, és parlamentáris
emokráciában politizál - erősen leegyszerűsítve, sajátos kettősséget figyelhetünk meg. Egyfelől a gazdaságot a szabad vállalkozás viszi előre: minél kevesebb terhet visel a vállalkozó, vagyis kisebbek az adók, annál jobban pörög a termelés, annál gyorsabban halad az általános gyarapodás. Másfelől viszont ha a kisebb adók miatt az állam bevételei is alacsonyabbak, akkor a lemaradó rétegeket kevésbé tudja támogatni, így azok idővel tüntetni kezdenek, és politikai bizonytalanságot okoznak. Mindebből egy fajta hullámmozgás következik: az egyik fél felpörgeti a gazdaságot, megszorító intézkedéseket hoz, ami egyre erősebb politikai vihart kavar. Akkor jön a másik oldal, és osztogatni kezd, lecsendesíti a közhangulatot - ám ezzel megterheli a gazdaságot, egészen addig, amíg az válságba nem kerül. És ekkor a ciklus újra kezdődik. Ez a törvényszerűség Magyarországon is érvényesül, de azzal a furcsasággal, hogy a történelmi szóhasználathoz képest éppen felcserélődtek a szerepek. Évtizedeken át világszerte a jobboldal volt mindig a vállalkozásbarát, és a baloldal a szegények gyámolítója. Manapság a magát baloldalinak nevező pártok pörgetnék fel a gazdaságot az állam szerepét csökkentő reformmal, míg a jobboldal őrizné meg inkább az állam központi, támogató-osztogató szepkörét. Ez is mutatja, mennyire nem a korábbi évtizedek örökségétől, hanem a jelenlegi konkrét szituációtól függ, hogy ki kicsoda, hogy valójában kit minek kellene neveznünk. Fontos viszont, hogy a demokrácia viszonyai között ugyanaz az oldal nem tudja eljátszani mind a két szerepet: nem teheti meg, hogy egyszer oszt, másszor visszavesz. Ehhez új arcok, új emberek kellenek. Ahogy a nagy olasz író, Giovanni Tommaso di Lampedusa híres regényében, A párducban mondja a ravasz Tancredi: "Időnként mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden ugyanúgy menjen tovább."
