Mi pontosan a reformáció, és mit kell tudunk elindulásának okairól?

A reformáció szellemi talaja a humanizmus, melynek első jellemvonása a megújulásra való törekvés volt. A humanista fellépés előtérbe hozta az egyházi életről, az egyházkormányzásról, a szerzetesi életről és a búcsúgyakorlatról szóló kérdéseket, amelyeket az akkori emberek jelentősen kritizáltak. A reformáció kezdetét 1517. október 31-ére datáljuk, amikor Luther kiszögezte 95 tételből álló iratát a wittenbergi vártemplom kapujára. Szavaiban az emberek az egyházi és világi történések evangéliumi megoldását ismerték fel. Addig a hívő emberek féltek a pokoltól, mert Krisztusban Bírót láttak, nem Megváltót. Amikor Luther megértette az evangéliumot, úgy érzete – saját szavai szerint – hogy „a mennyek országának kapuján bement”. A reformáció kialakulása Luternek a skolasztikus teológiával való szembefordulásától, vagyis a kegyelem-teológia megteremtésétől, és a búcsúgyakorlat visszautasításától számítható.

A reformáció hatására az addig egységes nyugati keresztény egyház újabb részekre tagozódott. Mit ünnepelni valója van akkor egy katolikusnak most?

Nem igaz, hogy az egységes nyugati keresztyénség a reformáció miatt szakadt szét. Úgy kellene fogalmazni, hogy a reformáció megadta az erőt ahhoz, hogy az akkor már csak erővel összetartható „egység” természetes folyamatai utat kapjanak. De nézzük egy kicsit részletesebben: a középkor végén már nem lehetett egységes Egyházról beszélni, hiszen Keleten már az V-VI. században önálló egyházak jöttek létre, és 1054-ben véglegessé vált a nagy egyházszakadás. Nyugat-Európában az egység megtartása kemény erőszakkal volt lehetséges, gondoljunk csak az inkvizícióra, a keresztes háborúkra, és pl. Husz Jánost az egység érdekében megégették, követőit pedig véresen üldözték. A reformáció kimondta a nyilvánvaló hibákat, melyeket – teológiai állásponttól függetlenül – ma már mindenki elismer. A katolikusok azért is ünnepelhetik a reformációt, mert felismerte újra az evangéliumot és a nemzeti nyelvű igehirdetést, nemzeti nyelvű Szentírásokat adtak ki, az eredeti nyelvű iratok fordítása alapján, iskolaalapítások kezdődtek meg, és máig a keresztyén világ fele a protestantizmusban talál utat Krisztus által Istenhez. Ennek minden Krisztus-hívő örülhet.

Mi tekinthető a reformáció részének, hiszen Luther tevékenysége után a náluk is keményebben fogalmazó Kálvin János lépett fel? Őt pedig az anabaptisták, és az igazán radikális antitrinitáriusok követték, akik már merőben mást hirdettek mint a reformot elindító lutheránusok.

A reformáció történelmi folyamat, nincs vége, mert az Egyháznak folyamatos megújulásra van szüksége. Kálvin csak a korabeli katolikus teológia alapján radikális, az evangélium szerint helytálló teológiája, mindössze a gyökerekhez nyúlt vissza. Ezzel szemben az anabaptizmus és antitrinitarizmus a reformációban nem az ősegyházi gyakorlatot, és az apostoli tanítások fundamentumát kereste, hanem olyan hitigazságokat határozott el, amelyekhez alátámasztásul bibliai igehelyeket ragadtak ki, és figyelmen kívül hagyták a Szentírás jelentős részének tanítását. Ha hitünket és teológiánkat nem kizárólag az egész Biblia, és csakis a kanonikus szövegű Szentírás mérlegére helyezzük, könnyen esünk az egyházi torzulás hibájába (pl. antitrinitarizmus, anabaptizmus, neoprotestantizmus jelentős része).

Összegezve a történteket, mi a reformáció pozitív hozadéka, történelmi hatása?

Iskolák alapíttattak, elterjedt a nemzeti nyelv, megjelent a nemzeti nyelvű irodalom és Szentírás, és a protestantizmus kialakulása mellett a katolicizmusban is öntisztulási folyamat alakult ki. A reformáció nem csak az Egyház, de a világi élet megújulását, a kultúra, művészet és az ipar újjászületését is eredményezte.

Tudjuk, hogy a reformációt a katolikus egyházban is válaszreakciókat szült, létrejött az ellenreformációnak nevezett kezdeményezés, rendek alakultak Európa újrakatolizálására. A reformátusok értékelhetik az ellenreformációt, avagy ennek „vívmányai” csak a reformáció érdemeinek tagadásával ismerhetők el?

Az ellenreformáció, vagy katolikus restauráció olyan nagy ívű folyamat, amelynek szándéka a reformáció megfojtása és a katolikus világegyház uralmának helyreállítása volt, de olyan jelentőségteljes a hozadéka, mint a barokk, a csodálatos művészeti irányzat (képzőművészetben, irodalomban és építészetben egyaránt), az egyházi szervezet átalakulása, a szellemi élet előretörése és a természettudományi igazságok felismerése, ezáltal a katechézis átértékelése. Mindezt persze a reformáció szülte, de nem szabad eltagadni, hogy a katolicizmus felismerte, egy út létezik arra, hogy a tanítás és egyházszervezet megmaradjon, az pedig a belső reformáció.

A református egyház milyen módon emlékezik meg a 490 évvel ezelőtt elindult folyamatról?

A reformáció egyházai a Római Egyházzal közösen, szerte az országban ökumenikus istentiszteleten emlékeznek meg a 490 évvel ezelőtt kezdődő folyamatról, valamint kulturális rendezvényeket tartanak szinte mindenütt. A protestáns oktatási intézmények tantervszerűen emlékeznek meg mindenhol, általában istentisztelettel egybekötött ünnepségeken, tanulmányi versenyeken, stb.

Végül hadd kérdezzem meg, mit üzen a mai kor emberének a reformáció?

Talán a legfontosabb, ami kiviláglik belőle mindenki számára: a reformáció nem az Egyház hatalmi státuszának megerősítése vagy befolyásának növelése érdekében zajlott. A reformátorok a lelki élet megújítását végezték. Felismerték, hogy a sokszor vérfürdőben álló, haraggal, szeretetlenséggel, háborúkkal, ellenségeskedéssel teli világból az ember a halál után csak úgy menekül meg, ha elfogadja a Teremtője által felajánlott Szabadítót. Másképp a halál sem nyújt megnyugvást.