Friss demokráciánk kézikönyvét ha felütjük, megtudhatjuk, hogy a köztársasági elnök a nemzeti egység szimbóluma, a legfőbb közjogi méltóság, egyszóval olyan képviselője az országnak, akinek a rezidenciájához nem hatol fel a pártpolitikai csatározások zaja. Az államfő a lakályosan berendezett Sándor-palotáról veti vigyázó tekintetét az országra, néha díjakat ad át, néha ünnepi beszédet mond, és gyakran utazgat. Elméletileg ő a hadsereg főparancsnoka is, de ez inkább afféle megtisztelő cím, mint a huszadik itáliai hercegség, amit a Habsburg uralkodók teljes titulusához ragasztottak kétszáz éve.

Játsszunk köztársasági elnököt! A szabályok...

Az alkotmány jól behatárolja a köztársasági elnök játékterét, nem ad lehetőséget sok belpolitikai manőverre. Kétféle vétójoggal azonban felruházza az elnököt: az egyik az alkotmányossági, a másik a politikai vétó. Az előbbi értelmében joga van az Alkotmánybíróságnak normakontrollra átküldenie az adott törvénytervezetet, és ha a testület kifogást talál benne, a honatyáknak kötelessége a készülő jogszabályt összhangba hozni az alkotmánnyal. Politikai vétót pedig akkor alkalmaz, amikor egy törvényt az országgyűlésnek ad vissza újratárgyalásra, mert aggályosnak tartja annak kihirdetését.

A köztársasági elnök jogkörét néhány alkotmánybírósági határozat rajzolta fel még a rendszerváltás idején, és azóta a közfelfogásba is beivódtak ezek a határok. Kevesen tudják ellenben, hogy ha az állam működésében zavarok keletkeznek, esetleg megszűnik a központi hatalom, olyankor tényleges cselekvési joggal, sőt kötelezettséggel bír az ország első embere.

Sőt, törvényeket is beterjeszthet a parlamentnek, bár Sólyom ezzel – Mádlhoz hasonlóan – sosem élt. Ezt a lehetőséget egyébként az államelmélettel foglalkozó szakemberek Európa-szerte vitatják, mivel úgy vélik, nem egyeztethető össze a köztársasági elnök szimbolikus szerepével, hiszen aktív politikai tevékenységet jelent. Ehhez hasonlóan tényleges politikai súllyal bír a köztársasági elnök ama joga is, hogy bármikor részt vehet és felszólalhat a parlamentben, illetve a már említett vétójog. Ez megvalósulhat a kormányfői kinevezések esetén, de a törvények jóváhagyásánál is.

Célkeresztben

Emellett léteznek olyan elnöki jogkörök is, amelyek valóban a reprezentatív szerepkör velejárói, ilyenek az állampolgársági döntések, kitüntetések jóváhagyása, az ünnepi beszédek, illetve a területszervezési kérdések szentesítésének (egy-egy település városi rangra emelése, másik megyébe sorolása) lehetősége. Még ezek a protokolláris alkalmak is kemény támadások céltáblái lehetnek, hiszen sokak számára nem közömbös, hogy kinek az elismerésére bólint az elnök, milyen szilveszteri köszöntőt mond, és hol emlékezik meg a nemzeti ünnepeken.

A játékszabályok tehát megvannak, ugyanakkor az elmúlt 17 év alatt láthattuk, hogy az éppen regnáló elnök politikai karaktere, világnézete, habitusa bizony különböző államfői munkásságokat generál. Aktív és passzív, a közélettől tartózkodó és erősen politikai vonalon mozgó, konformista és újító szerepeket is láttunk, ezek pedig természetesen – kisebb-nagyobb mértékben - mindig megosztották a politikai elit tagjait, és az átlagpolgárokat. A Sólymot érő támadások tehát nem előzmény nélküliek. Az elődöket is kritizálták ciklusuk idején, bár igaz, más okból és mértékben.

Göncz, aki feszegette a határokat, sőt...

A rendszerváltás után Göncz Árpád nyitotta meg a köztársasági elnökök sorát. Ő egy politikai alku részeként (MDF-SZDSZ-paktum), a liberálisok jelöltjeként került hatalomra, s mint Antallék kormányzásának egyik záloga, nem volt kérdéses megválasztása. Göncz az első országgyűlési ciklus alatt később példa nélküli aktivitást mutatott, vissza nem riadva olykor a kemény aktuálpolitikai állásfoglalásoktól, intézkedésektől sem. Gyakori fellépéseit, beavatkozó magatartását elősegítette a friss demokrácia kezdetleges alkotmányjogi környezete: nem alakult még ki, hogy mit szabad és mit nem, ezért regnálása úttörő volt.

Az Antall-kormány idején összesen hetvenegyszer vett részt a parlament ülésein, és ebből huszonkét alkalommal szólalt fel. Egyedülálló módon öt önálló törvényalkotási kezdeményezése is volt, ebből a leginkább elhíresült a taxisblokád résztvevőinek közkegyelmet adó törvény, amely hatalmas vitákat váltott ki a Tisztelt Házban. Göncz nem számolt a disputa hevességével, mint nyilatkozta később: „Nem számítottam arra, hogy még mindig ilyen mély indulatok élnek. Ennek a törvényjavaslatnak a beterjesztésére a főügyész kért meg. A főügyész számára nekünk tiszta helyzetet kellett teremtenünk. (…) A törvényt egészében nem éreztem rossznak. Alkalmasnak éreztem arra, hogy valamit lezárjon.” Pedig számolhatott volna a képviselők ellenkezésével, hiszen az Alkotmánybíróság is elítélte egy évvel korábban kiállását a taxisok mellett.

Göncz az MDF kormányzása során hét alkalommal vétózott meg törvénytervezetet, és ugyanennyiszer nem hagyta jóvá Antall József kinevezéseit sem. Politikai aktivitása viszont mandátumának későbbi éveiben jóval kisebb volt. A Horn-éra alatt mindössze két esetben alkalmazott politikai vétót, alkotmányosságit azonban egyszer sem. Az Orbán-kabinet alatt csak egyszer vitte Alkotmánybíróságra a parlamenti többség által támogatott törvénytervezetet (ez a szervezett bűnözés elleni fellépésről szólt).

Gönczöt túlzott aktivitása kapcsán vádolták 1994-ig, hiszen Antallék megítélése szerint tudatosan ellensúlyt képezett a kormányoldallal szemben, és megakadályozta több fontos törvénytervezet (kárpótlási, vagy az igazságtételi) bevezetését. Hozzá kell tenni azonban, hogy eme tervek végleges elutasítása az Alkotmánybíróság döntése volt. Tétlenséggel vádolta őt viszont az ellenzék a Bokros-csomag bevezetése idején, de az MSZP is, amikor Göncz nem vétózta meg a háromhetenkénti ülésezést. Nyílt politikai támadások irányultak ellene 1993-ban, amikor októberi beszédét nem mondta el a tüntetők miatt. Hasonló alkalomra azóta sem került sor, az államfő beszédeit egyedül Göncz idejében szabotálták.