Gyermekkorától színésznek készült, minden szülői tiltás ellenére. Iskolái végeztével rövid ideig írnokoskodott, majd 1826-ban felcsapott vándorszínésznek. Első állandó színházi sikereit Nagyváradon aratta, majd Kolozsvár következett, ahonnan egyenes út vezetett Pestre. Kezdettől fogva más stílusban játszott, mint kortársai: a deklamálás helyett a sallangmentesség, a természetesség volt jellemző az alakításaira. Így játszotta első fővárosi szerepét, a Hamletet is, olyan elsöprő sikerrel, hogy a dán királyfit utána megszemélyesítő addigi bálványt, Pergő Celesztint tombolva fütyülte ki a közönség.
Mindehhez persze hozzájárultak Lendvay fizikai adottságai is. Rendkívül jóképű volt, magas, daliás termetű, ábrándos szemű, kellemesen csengő bariton hanggal. Rekordidő alatt lett korának "sztárja", akire társulatok épültek és nők versengtek a kegyeiért.
Diadalmenet volt a pályája, Pesten és Budán kívül Pozsony, Kassa, Nagyvárad és Kolozsvár versengett érte.
1837-ben a Pesti Magyar Színház ünnepi megnyitóján ő mondta ki az első szavakat a színpadon Vörösmarty nevezetes Árpád ébredésében. A színháznak haláláig tagja maradt, s nem csak játszott, hanem rendezett is. Egyike volt a legszélesebb skálájú magyar színészeknek: eszményi hősszerelmes, tragikus hősök megformálója, aki operaszerepekben is fellépett. Játszotta Rómeót, Hamletet, III. Richárdot, Othellót, Bánk Bánt, Don Carlost, Fra Diavolót.
Noha a szó szoros értelmében istenítették, egész életében azon volt, hogy alakító ereje elmélyüljön, Bécs és a német nagyvárosok színházaiban leste el az igazi mesterfogásokat. A reformkor utolsó éveiben a magyarság legjobb nemzeti tulajdonságainak egyik megtestesítője lett. A szabadságharcban nemzetőrnagy volt, 1849-ben követte a kormányt Debrecenbe is.
1854. január 31-én lépett fel utoljára. Már az előadás alatt rosszul érezte magát, de a függöny lehulltáig sikerült kitartania. A következő négy évben agyvérzése ágyhoz kötötte, alig ötvenegy évesen halt meg 1858. január 29-én. Temetésének napja olyan volt, mintha országos gyászt rendeltek volna el, a gyászoló tömeget a korabeli sajtó huszonötezer főre becsülte.
Hivatal Anikóval kötött házasságából született fia, ifjabb Lendvay Márton szülei nyomdokaiba lépett, de sem tehetségben, sem drámai erőben nem sikerült apját utolérnie.