Orbán ágyúzza a külpolitikát

Washingtoni látogatása alkalmával Orbán részletesen kitért Magyarország amerikai megítélésére. Mint fogalmazott, hazánkat hátrasodródó országnak látják a Fehér Házból, és ennek két alapvető oka van: az egyik a hitelességi válság, a másik a gazdasági sikertelenség. Külön foglalkozott külpolitikánkkal is, középpontba állítva az Oroszországgal folytatott diplomáciai viszonyt. A Fidesz elnöke szerint a tengerentúlon árnyaltabban látják Putyin államának világhatalmi szerepét, és nem ködösítenek úgy, mint nálunk, ahol Oroszországot „felemelkedőben lévő hatalomnak” akarják láttatni.



Orbán kritikájának legfőbb éle mégis Göncz Kingáék kétkulacsos külpolitikája ellen irányult, mivel meglátása szerint a híd szerepét próbáljuk betölteni Kelet és Nyugat között, miközben: „mi nem híd vagyunk, hanem hídfő, méghozzá a nyugati oldalon.” Hozzátette, hogy észre kell vennünk: Magyarország NATO- és EU-tag, ehhez kell igazítanunk külkapcsolatainkat, vagyis mi a nyugati katonai rendszer részei vagyunk, míg Oroszország nem az.

A téma azért kerülhetett napirendre, mert a külügyi tárca képviselői nemrég Moszkvában jártak, és az ellenzék gyanúja szerint az Amerikával való kapcsolatról folytattak tárgyalásokat. Német Zsolt, a Fidesz-kormány volt külügyminisztere felháborodásának adott hangot emiatt és kifejtette, Magyarország nem teheti meg, hogy Putyinnal egy másik NATO-tagországhoz fűződő viszonyukat titkos megbeszélésen hangolja össze. Szekeres Imre honvédelmi miniszter válaszában határozottan tagadta, hogy szóba került volna az USA, mindössze az orosz-amerikai tárgyalásokról kívántak tájékozódni.

Miért függünk Moszkvától? Gyanús oroszbarátság

Orbán kritikáját tehát ez az eset indukálta, ugyanakkor az orosz téma a politikai közbeszédben mély beágyazottsággal bír. Már 1990 óta, amikortól elvileg szabadon alakíthattuk Moszkvához való viszonyunkat, megosztja a politikusokat, biztonsági szakembereket a kérdés. Egyrészt hazánk egyik legfontosabb kereskedelmi partnere Oroszország, másrészt az európai integrációs folyamatok is befolyásolták a viszonyt. Az Unió ugyanis fő irányvonalaiban közös érdekképviseletet vár el az EU-n kívüli országok felé, és ez különösen igaz Oroszországra, hiszen az európai energiafüggőség összehangolt diplomáciai és gazdasági viszonyt követel meg a tagországoktól.

Az öreg kontinens érdekei bizonyos pontokon Amerika érdekeivel is egybevágnak Oroszországot illetően. Eltérően kezelik ugyan a „színes forradalmakat”, de abban egyetértenek, hogy a posztszovjet térségben csökkenteni kell az orosz befolyást; és bár más mértékben függenek ugyan, de közös érdekük, hogy Moszkvát megkerülve alternatív energiaforrásokat keressenek. Lengyel László politológus szerint épp emiatt veszélyes Magyarország ide-oda táncoló külpolitikája, amely hangsúlyozza ugyan az Amerika-barátságot és afganisztáni részvétel fontosságát, ám kihagyja hazánkat a rakétaelhárító-rendszerből, nem szorgalmazza az alternatív energiaforrások feltárását, és Putyin legfőbb szövetségeként jelenik meg a térségben.

Ez az imázs ugyanis kedvezőtlen viszonyt szülhet az orosz dominanciával szembehelyezkedő kelet-európai, kaukázusi, közép-ázsiai államokban, de még az EU-n belül is, hiszen egy volt kommunista ország túlzott oroszbarátsága mindig gyanús lesz. Egy olasz vagy német politikus megteheti, hogy látványosan kinyilvánítja Moszkvához fűzött rokonszenvét, ám Brüsszel ferde szemmel nézi, ha egy posztszovjet állam teszi ezt hivatalos szinten. Lengyelország például erősen atlantista irányvonalat követ, részt vesz a rakétaelhárító-rendszerben, támogatja a „színes forradalmakat”, elismeri a volt szocialista országok gazdasági önállósághoz való jogát, és nem utolsó sorban Amerikával együtt keresi a kaukázusi kőoalaj- és földgázexport lehetőségeit.

Magyarországnak kiegyensúlyozott orosz külpolitikára lenne szüksége, amely megőrzi ugyan az élénkülő kereskedelmi kapcsolatokat, és biztosítja hosszútávon a gázimportot, ám nem csúszik át egyoldalú függőségbe, és nem alakít ki magáról kedvezőtlen, Moszkva-hű képet a fejlődő országok és az EU szemében. Ennek ellenére a magyar-orosz kapcsolathoz való kormányzati hozzáállás végig ingadozott 1989 óta

Külpolitikánk kelet felé 1990-től

Antall József 1991. december 6-án kötött alapszerződést Oroszországgal, ez volt a rendszerváltás utáni időszak első fontos kormányközi megállapodása kelet felé. A sokat támadott kontraktus kimondta a két ország békés együttműködését, és belefoglalták azt is, hogy hazánk minden területi igényéről lemond. Jelcin egy évvel későbbi budapesti látogatása során tovább árnyalták a bilaterális viszonyt, tárcaközi megállapodások születtek, és a levéltárak együttműködéséről is határoztak.

1994 és 1998 között Horn Gyula, Kovács László és Göncz Árpád is ellátogatott Moszkvába, illetve aláírták a katonasírok kölcsönös ápolásáról szóló egyezményt. Közben folyamatosan nőtt az Oroszországba irányuló külkereskedelmi forgalmunk, amely csak az Orbán-kabinet idején esett vissza. A Fidesz ugyanis más orientációjú külpolitikát folytatott, és mérsékelte az orosz kötődést. 1997-ben még 968 millió dollár értékben exportáltunk árut Oroszországba, ám 1999-re ez a szám 356 millió USD-ra csökkent. Martonyi kétszer járt Moszkvában, ám a külkereskedelmi forgalom csak 2004-re érte el a Horn-kormány alatti szintet.

Medgyessy megválasztása után nem sokkal Putyinhoz utazott, jelképesen jelezve, hogy az új szocialista kormány intenzív és oroszbarát külpolitikát kíván folytatni. Ennek folyományaként a Magyar Köztársaság Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya között a gazdasági együttműködésről 2005-ben megállapodás történt, valamint 2006-ban a két fél memorandumot írt alá a két ország közötti gazdasági együttműködés középtávra szóló fő irányairól.

Az orosz kötődés felerősödését az ellenzék kezdetektől fogva bírálta, a határokon túli magyarok körében sem voltak ettől elragadtatva: Duray Miklós szerint 2002 óta a budapesti kormány rutinszerűen, illetőleg az eseményeket követve végzi külpolitikai vonatkozású feladatait, és ezen a területen csak az értékelhető karakteres lépésként, ahogy „Gyurcsány Ferenc Washingtonnak és Moszkvának is hajbókolt.”

Közben a mezőgazdasági kapcsolatok is fellendültek, az Oroszországba irányuló magyar agrárexport értéke ez év végére elérheti, vagy akár meg is haladhatja a 300 millió dollárt, szemben a tavalyi mintegy 280 millió dollárral - mondta Benedek Fülöp szakállamtitkár pár hete.

Laborc és a jövő?

A mind szorosabbra fűződő viszonyban jelzésértékű, hogy a KGB-iskolában végzett Laborc Sándort jelölte a kormányfő a kém- és terrorelhárító szervezetek élére, ez azonban már az USA rosszallását is kiváltotta. Brüsszeli NATO-nagykövetük ugyanis elfogadhatatlannak nevezte, hogy egy szövetséges ország nemzetbiztonságát egy Szovjetunióban kiképzett szakember lássa el.

Lengyel László a jövőbe tekintve az egyensúlyi politikát szorgalmazza, mint fogalmaz: „Hisszük, hogy ehhez jobb a demokrácia, az Európához kapcsolódás, mint a tekintélyelv és az önerőre támaszkodás, vagy a petrohatalom kiépítése? Igen. Ki kell erről oktatni Putyint és Oroszországot? Nem. Csak világossá kell tenni ország-világ előtt, hogy ez a magyar, Európával és Amerikával egyeztetett álláspont.”

Változás azonban csak egy esetleges kormányváltással történhet, az esetleges új irányvonalból pedig Orbán már nyújtott némi ízelítőt Washingtonban. Egyelőre marad a kétirányú tapogatózás, és hogy beválik-e hosszútávon, erősen kétséges.