Harry Potter: feketemágia vagy megváltás-allegória?

Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, az egyik legnagyobb botránykő kétségkívül a Harry Potter-sorozat volt. A J.K. Rowling által elindított regényciklus már megjelenése pillanatában megosztotta az egyházat. Elsősorban azt kifogásolták vatikáni részről, hogy a varázslótanonc olyan eszközöket használ céljai elérésében, amelyek ellentmondanak az egyház spiritualitást és transzcendenciát kizárólag Jézushoz kötő hitelveivel. Harry Potterben ugyanis mágusok és boszorkányok varázsolnak, démonok, és mindenféle fura lények tűnnek fel, az egész művet körüllengi az okkultizmus.

Hazai katolikus körök azért támadták a sorozatot, mert szerintük brutális, a gyerekek pszichikai fejlődését hátrányosan befolyásoló részletekben bővelkedik, így a www.karizmatikus.hu honlapon külön oldalt szenteltek ezeknek a károsnak vélt momentumoknak. Többek között ilyen regényrészleteket emeltek ki: „- Így - felelte ingerülten a szellem, azzal megfogta a bal fülét, és rántott egyet rajta. Erre az egész feje kibillent a helyéből, és a vállára dőlt, mintha csuklópánt rögzítené a nyakához. Valaki bizonyára megpróbálta lefejezni őt, de nem végzett elég alapos munkát.”

Gál Péter ismert katolikus író, aki a New Age-jelenségről könyvet is publikált, a népmesékkel vetette össze a Harry-sorozatot, ami elemzésében nem állta ki a próbát: „Nagy különbség van a klasszikus tündérmese és e történet között: Ott minden boszorkány rossz, itt pedig jónak van beállítva, ott minden csoda után visszatérünk a természetes, hétköznapi élethez, itt pedig csak a boszorkányság világában jó élni; a klasszikus népmesében a rossznak az eszközei különböznek a jó eszközeitől, a jelképek közt sincs keveredés, Potter történetében viszont a fekete mágusok ugyanebben az iskolában tanulnak és ugyanazokkal az eszközökkel varázsolnak, mint a jó mágusok.”

Az egyház mégsem helyezhette indexre a regényfüzért, hiszen több gyülekezet épphogy keresztény létértelmezést látott benne, sőt, maga az írónő sem zárkózott el attól az olvasattól, hogy könyvei a megváltás és a bűnbocsánat allegóriáját hordozzák. Egy kanadai egyházközség még segédanyagot is kiadott a Harry Potter hittanórákon való hasznosításához. A vitát pedig úgy tűnik, eldöntötte az, hogy Rowling közzétette: ő maga hívő protestáns, és a keresztény etika ihlette sorozatát. Ez már a coming-out előtt is sejthető volt, mivel az utolsó részben Harry Jézus-imitációvá lényegül át, és erős újszövetségi áthallásokkal fetisizálódik.

Aki lefilmezte Jézust

Nem a megjelenített eszközök, hanem a témaválasztás miatt került az egyház célkeresztjébe a 2002-es Az elveszett Jézus-videó nyomában. Az Andreas Eschbach regénye alapján készült német kalandfilm ugyanis ama eleve botrányszagú feltételezésből indul ki, hogy létezhetett egy olyan videó, amely rögzíti Jézust. A történet szerint erre egy fiatal régész jön rá, aki hosszas kutatások után akad a titkos felvételre. Közben azonban nemcsak egy gazdag mecénás embereivel, hanem a katolikus egyház, az Opus Dei ügynökeivel is meg kell küzdenie.

Ez utóbbi momentum szintén kiválthatta az egyház rosszallását, hiszen katonai hatalommal ruházza fel a Vatikánt, és hasonló embertelen módszereket köt ügynökeihez, mint amilyeneket az titkosszolgálatok alkalmaztak a hidegháború idején. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy a sztori szerint a főhős visszautazott az időbe, és profán módon ott volt mind a hegyi beszéden, mind pedig Jézus sírkamrájában. Tovább árnyékolja az alkotás vallásos megítélését, hogy az időutazást véres és okkult elemekben bővelkedő hajsza előzte meg a Szentföldön, sőt az egyik epizódban egy komplett örmény katolikus rend legyilkolása is látható.

A klerikális kritikusok nagy része azonban feltehetően nem látta a filmet, amelynek végkicsengése az, hogy Jézus tényleg létezett. Ehhez a tényhez azonban egy misztikus, és szövevényes összeesküvést körítettek, ami önmagában már elég volt ahhoz, hogy az egyházi vezetők helytelenítsék a filmet. Még a gyakran keresztényellenes cikkeknek teret adó Magyar Demokrata is elmeszelte az alkotást, épp a feltételezett antikatolikus mondandó miatt.

Nem tiltakozni, cáfolni!

Nagyobb vihart kavart viszont Dan Brown amerikai regényíró sikerkönyve, a Da Vinci-kód. Ez szintén kényes témaválasztásával vívta ki világszerte az egyház haragját. A történet ugyanis nemcsak, hogy megkérdőjelez bizonyos keresztény dogmákat, hanem egyenesen cáfolja őket. A könyvet két évvel később filmre vittek, ami szintén nagy sikereket ért el világszerte.

A sztori alapja, hogy Mária Magdolna Jézus felesége volt: az ő gyermekük Sára, aki a mai Marseilles közelében rejtőzködött, majd az ág körülbelül száz évvel később beházasodott a Meroving házba és birodalmat alapított. Kiderül továbbá, hogy a keresztes háborúk a Jeruzsálemben felejtett házassági okirat és Sára "születési anyakönyvi kivonatának"(!) visszaszerzése miatt indultak. A könyv alapján Jézus vér szerinti leszármazottai még élnek, csak épp rejtőzködnek, hogy majd csendben elfoglalhassák a nekik kijáró trónt. Az itt szintén felbukkanó Opus Dei ezeket a leszármazottakat gyilkolászná, a Sion Rend meg védené őket. A követhetetlen események nyomában lohol életüket kockáztatva a főhős és főhősnő.

A regény érdekessége, hogy nem csupán egyházi oldalról váltott ki támadásokat, hanem számos ponyvaíró részéről, akik plágiumnak tartják Dan Brown-művét, ám a bíróság 2005-ben tisztázta a szerzőt. A filmkritikusok is fanyalogva fogadták az alkotás, Cannes-ben kifütyülték a premieren, és máskor pedig a tényleg élvezhetetlen német szinkron miatt szedték le róla a keresztvizet. Higgadtabb egyházi elemzők rámutattak arra is, hogy sok sebből vérzik az alapsztori, és egyáltalán, a tiltakozás csak népszerűséget hoz neki. Kiss Ulrich jezsuita atya pedig így fogalmazott róla: „Nem tiltakozni kell, hanem meg kell cáfolni! Ez egy bestseller, nem egy nagy irodalmi mű, van benne egy kis szerelem, egy kis ez meg az, gyilkosság. A szerző legnagyobb húzása, hogy belekeverte a történetbe az Opus Deit, akik viszont hibát követnek el a PR szempontjából: tiltakozásukkal még hihetőbbé teszik a fikciót.”

Nem kötelező hülyének lenni

S most itt a legújabb, bestseller-gyanús könyv, amit az Ulpius-ház mint „az okkultizmus nagymesterének új világsikere” reklámoz. A kék dáma titka címet viselő regény megint érzékeny témát érint: felmelegíti az inkvizíció korszakát, és titkos időgép építésével gyanúsítja meg az egyházat, de szóba kerül a CIA, és a Vatikán ügynökhálózata is. Mindezt azzal súlyosbítják, amivel a Da Vinci-kód esetén is sokkolták a közvéleményt, tehát, hogy a leírt történet alapja szigorú kultúrtörténeti és levéltári nyomozás, ekképpen igaz is. Javier Sierra művét ráadásul a Téli Könyvvásár egyik fő attrakciójának szánják, vagyis prognosztizálható az újabb siker.

Mi a tanulság az elmúlt évek hasonló jelenségeiből? Legelőször is az, hogy minden egyházi protestálás, kiátkozás csak még jobban növeli a bestsellerek amúgy sem csekély marketingjét, és csorbítja a Vatikán tekintélyét. Rá kell ébredni, hogy ezek a slágeralkotások minden szerzői intenció ellenére nem alapulnak történelmileg igazolható tényeken, kitalációk; mindössze a Hollywoodon edződött közönség igényeit próbálják minél fantasztikusabb történetekkel kielégíteni. Aki komolyan veszi ezeket, feltehetőleg erős intellektuális kihívásokkal néz szembe, ahogy azok is, akik a Harry Pottert sátánista propagandának próbálják beállítani.