Az Írószövetség állásfoglalása

Vitathatatlan az is, hogy a forradalom szellemi előkészítésében, irányításában a november 4-e utáni ellenállásban meghatározó volt az írók szerepe, főként a népi írói mozgalom tagjaié és a kiábrándult reformkommunistáké. A Kádár-kormány 1957 januárjában felszámolta az Írószövetséget, a folyóiratokat, folytatta írók letartóztatását. Pereket készített elő, halálbüntetéssel fenyegetett. Teljes volt a cenzúra, az ország szellemi élete az 1949 utáni mélypontra süllyedt vissza.

Ebben a dermedt légkörben a párt utasítására 1957 augusztusának végétől tiltakozó kampányokat szerveztek, hogy az ENSZ vegye le napirendjéről a magyar kérdés tárgyalását. Különös fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a forradalmi nemzet példaképeit, az írókat is megtörjék. A Kádár-huszárok örömmel vállalták a szervezést és az aláírást. De szükség volt nagy nevekre is.

Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, másokra. Őket követték a többiek. Hiszen az agitátorok azzal érveltek, hogy ha aláírják a tiltakozást, nem lesznek szigorú ítéletek, újabb letartóztatások. Ördögi csapda volt ez, hiszen valóban emberéletekről volt szó: Déry Tiboréról, Tamási Áronéról, másokéról. Senki nem kételkedhetett abban, hogy Kádárék minden gyalázatra képesek.

A tiltakozás pontos története nem ismert. Nem lelhető fel példány. Nincs ott a szöveg az ENSZ levéltárában sem. A nyomtatásban megjelent szöveget az aláírók többsége nemigen ismerhette, s az sem tudható, hogy ténylegesen kiket kerestek meg. Olyanok neve is szerepel a közleményben, akik biztosan nem írhatták alá, mert emigráltak vagy már börtönben voltak.

1989 óta a tiltakozás ügye többször is téma volt a nyilvánosság előtt. A történetírás is feldolgozta. A nevükkel felsoroltak közül voltak, akik emlékeztek az ügyre, mások bizonyosak voltak abban, hogy ezt a szöveget nem látták. (A már börtönben sínylődőknek vallatóik viszont a lelki terror eszközeként mutogatták a sajtóközleményt.) Azt is tudjuk, hogy 1957-ben a nyugati magyar emigráció, továbbá a francia, az angol nem-kommunista sajtó megértően fogadta magát a szöveget. Ismerték a bolsevik diktatúra természetét, s tudták, hogy emberéletekről van szó. Ez időben jött létre Párizsban a Déry-bizottság. Nobel-díjasok írtak leveleket a Kádár-kormánynak.
A pártnak ez az akciója belpolitikai szempontból a megfélemlítést kívánta még teljesebbé tenni. Déry Tiborékat ugyan nem ítélték halálra, de az irodalmi élet semmilyen más enyhítést nem kapott. Csak 1960-ban kezdődött meg az irodalmi élet konszolidációja. Addig az írók nagy része vagy hallgatott, vagy hallgatásra volt ítélve.

Miért kell mindezt feleleveníteni, alapfokú történelemórát tartva? Az utóbbi hetekben a történelem archívumából néhányan előszedték ezt a kétes hitelű dokumentumot, s ennek ürügyén alantas támadást indítottak Csoóri Sándor mint aláíró ellen. Közismert, hogy ő 1953 óta a nyilvánosság előtt következetes bírálója a diktatúrának. A Kádár-kor mindvégig ellenzékiként számon tartott, tilalmakkal sújtott alkotója. E fél évszázad magyar szellemi életének és irodalmának meghatározó szereplője, klasszikus alkotója.

Vajon kiknek és miért áll érdekében mindezt kétségbe vonni? Miért a magyar írókat tekintik bűnösöknek, s nem az egypártrendszer irányítóit? Körülbelül tucatnyian élnek ma is az aláíróként felsoroltak közül. Miért éppen Csoóri Sándort éri támadás? Csak nem azért, mert közéleti szerepet vállal ma is? Ez minden állampolgár joga. Aki nem ért vele egyet, nézeteivel vitatkozzon. Továbbá Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron és eszmetársaik szellemi örökségével.
Az 1945-ben alapított, s az 1956-os, 1986-os tevékenységét legnemesebb hagyományaként vállaló Magyar Írószövetség Elnöksége tiltakozik a tudatlanságból, rosszindulatból fakadó történelemhamisítás, a forradalmárként, a diktatúra ellenzékeként működő írók meggyanúsítása, gyalázása ellen.

Ács Margit, Ágh István, Jókai Anna, Kalász Márton, Szörényi László, Vári Fábián László elnökségi tagok,

L. Simon László titkár

Vasy Géza elnök