A 120 festmény, két rajzmappa, hatvan, a festő által készített vagy felhasznált fotó célja kiragadni Courbet-t a két skatulyából, amelybe korábban bezárták: a "realista" és a "szociális" jelzőből.
A művész a címkét annak köszönhette elsősorban, hogy 1849-ben Kőfaragók címmel festett képet egy olyan szerény mesterségről, amely nem nagyon keltette fel más művészek érdeklődését. 1871-ben pedig a Kommün rövid élete alatt segített megmenteni a Louvre kincseit, ezért a bukás után börtönbe zárták, javait elkobozták. Courbet ezután Svájcba emigrált, hogy megmeneküljön a tetemes bírság kifizetésétől.
A kiállítás Courbet festészetének két másik oldalát mutatja be: az emberi test és a természet iránti hódolatát. Azt is nyilvánvalóvá teszi róla, hogy képes volt a festészeti hagyományok megújítására. A történelmi és mitológiai témáknak fenntartott nagy méreteket ő a mindennapi helyzetek ábrázolására alkalmazta - írta az El País című spanyol napilap.
Nagy kompozícióiban fittyet hányt a belső egyensúlyoknak és minden más normának. Az egyik leghíresebb művében, a Temetes Ornans-ban címűben például nem tudni, ki a halott. Aktjain nem idealizált szépségek szerepelnek, hanem igazi asszonyok. A világ eredete című műve merő provokáció: csak egy női nemi szerv látható rajta.
Sok önarcképén és a családi élet ábrázolásán túl a hegyekről festett képei is nagy helyet kaptak a kiállításon. Bizonyos hegyek annyira vonzották, hogy egész sorozatokat készített róluk. Ugyanígy imádta a tengert és a hullámokat is. Joan Miró mondta ezekről a festményekről: "Ha háttal állunk a képnek, akkor is halljuk a hullámok dörgését."
