Nagy Attila olvasásszociológus évtizedek óta tanulmányozza az olvasással kapcsolatos szokások, magatartások alakulását, számos témába vágó tanulmány szerzője.

Hogyan alakultak az elmúlt évtizedben a magyarok olvasási szokásai? Mik a trendek?

40 évre visszamenően tudunk adatokat egymás mellé tenni, hiszen 1964 és 2005 között szó szerint ugyanazokat a kérdéseket tettük fel a vizsgált populációnak az olvasással kapcsolatban. Eszerint a magyar felnőtt népesség (a 18 éven felüliek) 60 százaléka olvasott el saját bevallása szerint évente legalább egy könyvet 40 évvel ezelőtt. Ma ez az arány 40 százalék, tehát jó 20 százalékos a csökkenés 40 év alatt. Az adatok vizsgálatánál fontos megjegyezni, hogy nyilvánvalóan az olvasás, beleértve a könyv, napilap, folyóirat és újabban az internet olvasását is elsősorban az iskolai végzettséggel függ össze, vagyis minél magasabb fokozaton szerez valaki bizonyítványt, nála annál nagyobb az esélye az olvasásnak. Ez a 20 százalékos romlás azért félelmetes, mert úgy következett be, hogy 2005-ben az addigi adatokat messze felülmúló a magyar népesség iskolázottsági mutatóinak az egésze. Sokkal kevesebb a nyolc általánost sem végzettek, sokkal több a legalább érettségit szerzők, főiskolát vagy egyetemet végzettek száma. Ezen pozitívumok ellenére következett be az említett visszaesés. Ide tartozik még, hogy a romlás nem egyenletesen zajlott le, hanem a 20 százalékból az utolsó 5 évben (2000-2005) 8 százalékos a visszaesés.
Megjegyzem, hogy az 1964-es adatokhoz képest az 1985-ösek még kicsit jobbak is voltak. 1985 volt a magyar olvasástörténet csúcspontja. Abban az esztendőben már napilapot is érdemes volt olvasni, és nemcsak a sportrovat miatt. Emlékszem például egy olyan főcímre, hogy Az egypártrendszer megszüntetését javasolják, alatta kisbetűkkel szerepelt az alcím: Parlamenti vita Thaiföldön. Rengeteg olyan írás jelent meg, amik miatt izgalmas volt a sajtó. Izgalmas volt még a szépirodalom, annak allegorikus formái, ugyanakkor már megjelentek az első tényfeltáró, visszaemlékező írások könyv formájában, amelyek az addig eltitkolt, meghamisított múltat tették egy kicsit világosabbá.

Ezzel mintha azt mondaná, hogy a demokrácia elveszi az olvasási kedvet.

Azt kell mondjam, hogy egy tragikus illúzió áldozatai voltunk, mikor azt hittük, hogy a demokrácia majd meghozza a szabadságot és az olvasási kedvet is, hogy az emberek majd rávetik magukat a szabad világból jövő könyvekre. Tévedtünk.
Ide tartozik, hogy 1986-ban Fekete Gyula az ÉS-ben közzétett egy írást, melyben témákra bontotta, hogy előző évben mikről írt az Ifjúsági Magazin. Kiderült, hogy a popsztárokról, a szüzesség elvesztéséről és hasonlókról hatalmas mennyiségű publikáció jelent meg, míg művelődéstörténetről, tudományról, irodalomról, egyszóval a valóságról alig valami. Ha ugyanezt a mérést ma elvégeznénk, azt tapasztalnánk, hogy a popsztáros, divatos téma ma is sok, de ez a sok jóformán a nullával áll szemben. Arról nem beszélve, hogy akkoriban jó ha volt 4-5 ifjúsági kiadvány, most pedig van 400, amelyből talán 4-5 a figyelemreméltó. Ezt az egybevetést azért tettem, hogy rámutassak a 20 évvel ezelőtti illúzióinkra, melyeknek az volt a lényege, hogy amikor már nem csak az úttörőszövetség vagy a KISZ ad ki lapokat, akkor majd az értékek sokkal gazdagabban és színesebben jelennek meg. Hát nem, és ez a tévedésünk többé-kevésbé a könyvkiadásra is igaz. Megjelennek ugyan valóban értékes, színvonalas könyvek is, de mindössze 300-600-800 példányban, irtózatos küzdelmek árán. A jobb érzésű kiadók kénytelenek nagy példányszámú szemetet kiadni azért, hogy az igényes könyvek alacsony példányszámú kiadására is jusson pénzük.

Milyen okai vannak még az olvasási statisztikák drámai romlásának?

Az okok között előkelő helyen áll a televízió, amely a hatvanas években a legtöbb háztartásban megjelent, igaz, kezdetben még csak két csatorna működött, nem 150. Miután azonban valódi híreket nem lehetett hallani a készülékből, sokan kikapcsolták, és kikapcsolódásképpen ki Rejtő Jenőt, ki az aktuális krimit, ki Sántha Ferencet, Fejes Endrét, Kertész Ákost vagy éppen Tolsztojt olvasott. A kortárs és klasszikus irodalom egy jelentős részét olvasták ugyan, de nem lehet azt mondani, hogy azon a szinten olvasták, mint amilyen szinten azok íródtak. Elsősorban tehát a kikapcsolódási vágynak és nem az elmélyült töprengésnek szólt az olvasási hajlandóság. Úgy is mondhatnám, hogy egyfajta pótszerként, nyugtatóként, a mindennapi gondok elöli menekülésként olvasták a jobb műveket is. Mára a televíziózás átvette az olvasástól a kikapcsolódás, az álomvilágba való menekülés funkcióját. Az olvasás egyre inkább azoknak marad a szokásrendszerében, a mindennapi értékrendjében, akik valóban ismeretekre kíváncsiak, a tudásra és egy elmélyültebb belső lelki életre is van igényük.
A legfontosabb kérdés az, hogy mi történik az éppen legfiatalabb generációval. Látható, hogy 20 évvel ezelőtthöz képest szinte teljesen eltűnt a gyerekkultúra a magyar televízió egészéből. Tudomásul kellene vennie bármelyik magyar televíziós csatorna igazgatótanácsának, hogy az, ami az elektronikus médiában mozgókép formájában megjelenik, annak hihetetlenül erős a hatása. A mai gyerekek összességében több időt töltenek a képernyő előtt, mint amennyit az iskolapadban töltenek. Igényes ismeretterjesztő, olvasásra, kutatásra ösztönző műsorokat kellene számukra készíteni, az javíthatna a mostani lehangoló helyzeten. Ha teszem azt, az Abigél című Szabó Magda regényből nem készül tévéfilmsorozat, nem lesz annyira felkapott olvasmány sem az újabb és újabb kiadások alkalmával. Ezzel persze nem akarom kisebbíteni az írónő érdemeit.

Mi az oka mégis például a Harry Potter-sorozat népszerűségének? De említhetném a Da Vinci-kódot, Coelhot vagy épp Wass Albertet is. Ez utóbbi népszerűsítéséért a politika is rengeteget tett.

Wass kapcsán tagadhatatlan a politikai hátszél, de azt is el kell mondani, hogy a szerző egy eltitkolt, elhazudott történelem elemeit írja meg, tehát azt, hogy a Mezőség tudatos elrománosítása a 19. század derekán milyen intenzív volt, és az állami politika szintjéig is elért. Nem szeretném azt sugallni, hogy Wass Albert Tamási Áron színvonalán írt erdélyi problémákat, de Wass történeteket mond azokban az időkben, amikor a dekonstrukció, a történetmondás lehetetlensége mutatkozik a magyar próza jelentős részében. Nagy siker persze a Jadwiga párnája, a Hollóidő, a Harmonia Caelestis, de Wass a hétköznapi élet szintjéhez közelebb álló nyelven mond el történeteket, ami szintén növeli a népszerűségét.
A rendszerváltás szakadást jelentett az írótársadalomban is, mert az addigi allegorikus beszéd érvénytelenné vált. Ugyanakkor a lélektan nagy biztonsággal állítja, hogy ha az embereket arra kérik, hogy jellemezzék önmagukat, a legtöbbjük történeteket mesél. Vagyis hajlamosak vagyunk az életünk, a saját sorsunk, karakterünk jellemzését egy összefüggő történetté formálni.

Fontos, hogy ezek a történetek valósak-e vagy fikciósak?

Bert Hellinger német pszichológus, terapeuta a következőket állítja: az egyén szenvedéseinek a gyökereit nem az egyénben, hanem a családban, ebben a szellemi-érzelmi egységben kell keresni, amelyben három generáció történetei, törekvései folytatódnak az egyénben. Mindig az eltitkolt családi történetek a fő motiváló tényezők, a házasságon kívül született gyerekek, az öngyilkossági kísérletek, a gyilkosságok, általában a kriminális események, tehát ha a családon belüli nagy traumákat ki akarják iktatni, az az egyénre megbetegítően hat. Hellinger szerint a lélek és a test határai nem mindig esnek egybe, a lélek sokkal több mindent tud, mint amit vele szavakban közöltek. Nem a történetek kitalált vagy valós voltában rejlik a megoldás, hanem szavakban közölt, vagy csak öntudatlanul átadott, egymásnak sugallt, és így a valóságos és nem valós között billegő történetekre vágyik az egyén.

Hogyan tud az egyén változtatni a jelenlegi, szomorú statisztikákon? Pontosabban: mit tehet a szülő, hogy gyermeke érdeklődő, szövegértő, olvasó emberré váljon?

2009-ben lesz Benedek Elek születésének 150. évfordulója, már most készülünk, hogy ezt az apropót fölhasználjuk az olvasás népszerűsítésére. De vannak követendő példák külföldről is. Svédországban, amikor a terhesség-gondozáson megjelenik az anyuka, akkor a várandóság 7. hónapjában az orvosi rendelőben kap egy gyerekkönyvet, hogy kezdjen el a méhen belüli gyermekének mondókákat, rigmusokat olvasni. Az USA néhány államában működik egy olyan mozgalom, amely a megszülető gyermek keresztszülőjét állami támogatással arra kötelezi, hogy a születést követően havonta vásároljon egy könyvet a gyereknek. Annak a gyermeknek ötéves korára 62 kötetes könyvtára lesz. Londonban van egy olyan negyed, ahol a védőnő a gyerekkönyvtárossal együtt látogatja a kismamát, és utóbbi a helyi könyvtár gyermekeknek szánt foglalkozásairól tájékoztatja a szülőket. Kétéves születésnapját minden kisbabának megünnepli a könyvtár bábelőadással, felolvasással, könyvajándékkal. Az ottani önkormányzatok mindezt támogatják a költségvetésükkel.

Mi még messze vagyunk ettől…

…de a felismerés első jele már megjelent idén nyáron, amikor a könyvtárak egy része készített egy bejelentkezési füzetet, vagyis minden fél éve megszületett gyerek mamája kapott értesítést arról, hogy már a kisbabákat is be lehet íratni a könyvtárba ingyenesen. Ezen kívül elindult egy Ringató nevű foglalkozás-sorozat, ami mondókázó, éneklő programokat kínál a kicsiknek a helyi művelődési házakban, templomokban. Szolnokon, Cegléden, Szegeden a városi könyvtárban rendszeresek az ilyen rendezvények. Ezeket a kezdeményezéseket kellene központi költségvetéssel megtámogatni. A Magyar Olvasástársaság honlapján, a www.hunra.hu-n megtalálható egy gyerekirodalmi adatbázis, ahol a szülő tájékozódhat korcsoportok, nemek és témák szerint, hogy a legmegfelelőbb könyvet választhassa ki gyermekének.