Nem - vágnánk rá elsőre, és nagyot tévednénk. Az persze igaz, hogy memóriatörléssel foglalkozó vállalatok, mint a Michael Gondry rendezte Egy makulátlan elme örök ragyogásában szereplő cég, nem létezik - egyelőre. De ki tudja; manapság már annyi mindent tudunk manipulálni: a külsőnket (plasztikai sebészet), a teljesítőképességünket (doppingszerek), a hangulatunkat (Prozac), miegymást (Viagra); így nem kizárt, hogy eljön az a nap, amikor majd a memóriánkat is. Fokozni már tudjuk (Cavinton, MEMOlife kapszula); előbb-utóbb miért ne tudnánk kitörölni? Hiszen a szervezetünk maga képes erre: gondoljunk a hosszú távú memória zavarára, melyet a Memento vagy Az 50 első randi című film is bemutat - előbbi komolyan, utóbbi humorosan.

Sci-fi vagy valóság?

Ez a betegség valóban létezik: az agy a memóriáért felelős egyik része, a hippocampus sérülése esetén az ember képtelen hosszú távon emlékeket megőrizni. Azonban az előbb említett, 2000-ben készült thriller a tudomány mai állása szerint nem ábrázolja pontosan az agyműködést. A sérült hippocampusú emberek valóban képtelenek sokáig emlékezni dolgokra, azonban, ha olyan helyzetekkel vagy emberekkel találkoznak, melyek korábban fájdalmat okoztak nekik; azok nem lesznek idegenek számukra, hanem kellemetlen érzéseket váltanak ki, hiába nem tudják, hogy pontosan hova tegyék őket. Ennek oka, hogy habár a hippocampus sérült, az emberek tudat alatt mégis megőrzik a traumás eseményekre utaló emlékeiket, melyekkel (azaz a helyzettel vagy annak egykori résztvevőivel) újra szembesülve az emlékek bizonyos mértékben előjöhetnek. A traumákat ugyanis az agy két elkülöníthető része őrzi: a már említett hippocampus, amely a memória központja, és az amygdala, mely az agy egyik érzelmekért felelős része.

Az 50 első randi a dolog tudományos részével nem nagyon foglalkozik, csak a betegség következményeivel; azaz, hogyan tudja meghódítani Adam Sandler Drew Barrymore-t úgy, hogy még a bemutatkozást is meg kell ismételnie ötpercenként, ugyanis a lány semmire sem emlékszik. Humoros vonatkozásai a dolognak a való életben nem nagyon vannak - sőt, némi filozofálásba is belemehetnénk arról, hogy van-e értelme az életnek úgy, hogy nem emlékszünk rá; azaz, az élet a létezés maga vagy inkább a megélt események és ezek emlékei -, ám Hollywood mindenre képes; a film pedig valóban vicces. A Memento közelebbi barátságban áll a tudománnyal; álláspontja azonban ma már nem helytálló. A hét évvel ezelőtt forgatott film egy korábbi teóriával dolgozik: akkoriban az agyat mint egy számítógépet képzelték el. Az emlékek úgy tűnnek el a főszereplő agyából, mint az adatok a letörölt merevlemezről - a memóriavesztés tehát pusztán információk elvesztését jelenti.

Az Egy makulátlan elme pontosabban modellezi a memóriát: bár az abban megjelenített procedúra, az emlékek szelektív eltávolítása (ma még) nem lehetséges; arról jó képet ad a film, hogyan működik az agy, illetve hogyan formál emlékeket. Itt a memória nem száraz adatok, hanem adatok és érzelmek együttese; ez a modell sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a számítógépként való ábrázolás. Az agy másképp tárolja az érzelmi és a nem érzelmi emlékeket; a negatív emlékek részleteire sokkal jobban emlékszünk, mint egy örömteliére; annak inkább csak a hangulata marad meg. Azonban ennek az ellenkezője is előfordulhat: ha valaki balesetet szenved, gyakran nem emlékszik annak körülményeire, avagy súlyosabb agyrázkódás esetén akár a saját nevére sem. Máskor pedig fizikai elváltozás nem történik, ám az agy úgy dönt, jobb lesz nekünk bizonyos emlékek nélkül, és egyszerűen úgy tesz, mintha az eset meg sem történt volna. Maga az agy képes az emlékképek törlésére; természetes memóriakiiktatás tehát létezik - de mesterséges?



„Van esély agykárosodásra?” „Maga a folyamat agykárosítás.”

A fenti mondat a már említett Egy makulátlan elmében hangzik el, mikor a főszereplő aggódik szellemi képességeinek sérülése miatt, és nem tudja, vállalkozzon-e a procedúrára. Az agykárosítás tényleg nem hangzik túl jól, de mivel az emlékek az agyban vannak, onnan kell kitörölni őket. A filmipar már korábban is felfedezte magának a témát; az 1997-es Men in Black-ben a sötét zsaruk csak villantottak egyet a „neutralizálóval”, és az emléknek se híre, se hamva. A képzeletbeli készüléken be lehet állítani, milyen hosszú időt kívánunk törölni a delikvens agyából, illetve, választhatunk neki új emlékeket a régiek helyébe. A Felejtés című Julianne Moore-filmben a memóriakiiktatást nem az ufók miatt, hanem az ufók csinálják: egy anya fiával kapcsolatos emlékeit kitörlik, hogy megvizsgálják az anya-gyerek kapcsolatot, illetve ennek erősségét. Itt sem a neurológia tudománya áll a középpontban, hanem inkább a pszichológia, valamint egy kicsit a filozófia is: mi ez a láthatatlan - és a film tanúsága szerint a földönkívüliek magasabb értelmén is kifogó - kötelék, és mivel magyarázható elszakíthatatlansága - hiszen észérvekkel nem.

Az előzőeknél tudományosabb alapokon nyugszik az Egy makulátlan elme és A felejtés bére című 2003-as film - úgy látszik, az idő előrehaladtával a rendezők egyre jobbak követik a tudomány aktuális állását, és inkább sci-, mint -fi mozikat gyártanak. Mindkét filmben bizonyos sejteket jelölnek meg, majd pusztítanak el a főszereplők agyában. Az előbbiben a főhős, a Jim Carrey alakította Joel volt barátnőjét szeretné elfelejteni, mi több, kitörölni életéből, ezért választja ezt a megoldást. A procedúra során a férfi felidézi a lánnyal kapcsolatos emlékeit, s amint azok újra megjelennek előtte, egy gép kitörli őket az agyából. A filmbeli eljárás valósághűen mutatja be az agyműködést, és továbbfejlesztésével pár évtized múlva talán valóban lehetségessé válhatna a dolog.

Régen azt hitték, az emlékek úgy tárolódnak az agyban, mint könyvek a könyvtárban a polcokon; és az emlékezés nem más, mint e könyvek megkeresése és elolvasása. Ma már tudjuk, hogy az emlékek folyamatosan újraíródnak; azaz akárhányszor előhívjuk, az agy új kontextusba helyezi őket attól függően, mi történt vele a legutóbbi emlékezés óta. Így emlékeink folyamatosan újraíródnak. És most lássuk, hogy működik pontosan a memória. Az idegrendszer alapköveit képező idegsejtek, a neuronok közti kapcsolathoz fehérjeszintézisre van szükség. Ha ezt megszüntetjük, memóriavesztés következik be. Mindezt egy patkánykísérlettel bizonyították: egy tanult viselkedési forma (például: az állat akkor jut élelemhez, ha lenyom egy gombot ketrecében) gyakorlása közben ezt a fehérjeszintézist blokkolták; ennek hatására a viselkedés eltűnt. A patkány úgy tett, mintha meg sem tanulta volna; pontosabban: nem emlékezett rá, hogy mit kell tennie a táplálékért.

Szép új (és rossz emlékek nélküli) világ?

A kísérlet tanúsága szerint - és visszaemlékezve az Egy makulátlan elme memóriatörlő cégére - ha blokkolnánk a fehérjeszintézist egy ember idegrendszerében, miközben az előhív egy emlékképet, célzottan törölhetnénk páciensünk memóriáját; azaz, azoktól az emlékeitől szabadíthatnánk meg, amelyektől kívánja. Szakítás a kedvessel, veszekedés a családdal, egy szeretett hozzátartozó elveszítése, sikertelenség, csalódás, bánat, félelem - megannyi rossz emlék, melyeket senki sem szeretne magának. A tudomány fejlődésének üteméből kiindulva nem tűnik lehetetlennek, hogy egyszer valóban képesek leszünk erre. Hiszen évtizedekkel ezelőtt a repülés, a telefon vagy a számítógép ötlete is furcsának tűnt, ma pedig már mindegyik természetes. Egy amerikai tudományos szerző, Steven Johnson tanulmánya szerint ezek a filmek többé-kevésbé összhangban vannak a modern idegtudománnyal, ám rossz helyre helyezik a hangsúlyt. A szelektív memóriatörlés bár nem teljesen képzeletbeli dolog, a közeljövőben nem valószínű, hogy megvalósul majd; a memória fokozása azonban teljesen reális, ilyen gyógyszerek ma is léteznek. A tudós szerint a filmek mindig csak a törlés veszélyei miatt aggódnak; pedig azon kéne, mi lesz, ha a memóriafokozó szerek túlzott használata miatt mindenre emlékezni fogunk. Hiszen az agynak is szüksége van némi „szabad helyre”, azaz a felejtésre: nem tud végtelen számú információt tárolni, mert úgy nem lenne helye az újaknak.

Lehet, hogy a fenti kérdés jelenti a nagyobb problémát manapság; ám a memóriatörlés mégis érdekesebbnek hangzik. Valóban szebb lenne az életünk rossz emlékek nélkül? Természetesen - gondolnánk elsőre, hiszen azok csak elkeserítenek, fájdalmat okoznak; rosszul esik felidézni őket. Ám mégis szükségünk van rájuk: a rossz emlékek bizonyos tapasztalataink „lenyomatai”; ha eltűnnének, olyan lenne, mintha azt az adott dolgot át sem éltük volna, és könnyen elkövethetnénk ugyanazt a hibát. Úgy viselkednénk, mint egyes állatok, akik elé élelmet tesznek és egy eszközt, amellyel meg tudják kaparintani azt. Több próbálkozás után rájönnek, hogy juthatnak hozzá a csemegéhez, boldogan megeszik - aztán másnap kezdődik az egész előröl. Ugyanis, bizonyos fejlettségi szint alatt nem képesek megőrizni az efféle tapasztalatokat, így kénytelenek újra és újra végigjárni ugyanazt az utat. Mi is ezt szeretnénk? Számtalanszor csalódni ugyanabban az emberben, sikertelenül szerepelni ugyanabban a szituációban, elkövetni ugyanazokat a hibákat? Az emlékeinkre igenis szükségünk van; a rosszakra is. Ahogyan a kisgyereknek is jó párszor el kell esnie ahhoz, hogy megtanuljon járni.