Diákként nem szerettem az iskolai ünnepeket. A két himnusz - szovjet és magyar - elhangzása után hosszú, dagályos beszédek következtek, melyek fikarcnyit se kötődtek a tanulók világához, gondolkodásához, ahogyan a szavalatok, az énekek vagy a dramatizált rövid színpadi játékok sem. Ezeknek legfeljebb az ünnep típusához volt közük, örömöt pedig az a pillanat jelentett, amikor az Internacionálé is elhangzott, és mehettem focizni.
Jószerivel a Télapó és a Fenyő ünnep se jelentettek többet akkoriban (Így nevezték gyermekkoromban a Mikulást és a karácsonyt). Mindebből a hatvanas évekre már csak a magyar Himnusz, a hosszú beszéd, és az unalmas műsor maradt. És néhány, a hőségtől, a levegőtlenségtől, az álldogálástól vagy a rossz fizikai állapottól félájult gyerek.
Vakmerőnek, a szabályok felrúgójának számított a nyolcvanas években az a budapesti iskolaigazgató, aki az évnyitó ünnepségen, a nagy melegben, rövidnadrágban, a Himnusz elhangzása után nem mondott se rövid, se hosszas beszédet. Csupán annyit közölt a megjelentekkel, hogy az osztályfőnökök majd mindenről tájékoztatják a gyerekeket, az elsősök szüleit pedig az osztályokban informálják a tennivalókról és a tervekről. Kapott az igazgató hideget, meleget ezért a formabontásért. Nem érdekelte. Olyannyira nem, hogy a következő ünnepségre azokat a tanulókat is beengedte, akik nem ünneplőben voltak.
Követője alig akadt mindmáig ennek a magatartásnak. Hogy ez jó vagy rossz? Felnőtt fejjel inkább helyeslem, mint sajnálom, hogy nem vált a példája ragadóssá. Ugyanis az ünnepnek fontos szerepe van az ember, s főként a felnövekvő ember, az iskolai tanulók életében. Egy-egy ünnep nem csak a hősök, az áldozatok iránti tiszteletadást, a hagyományőrzést, az emlékezést, a múlt történéseinek megidézését, jobb megértését jelenti, hanem lelki energiáink újratöltését is. A rövid, helyénvaló, méltó iskolai megemlékezések témáikkal képesek közel kerülni a diákhoz - általános iskolában éppúgy, mint a középiskolában. S mint mindennek, ennek is meg kell adni a módját. Például ünneplőbe öltözéssel. És azzal, hogy nem élünk vissza a hallgatóság, a gyerekek türelmével.
Rég voltam diák, de a mai iskolai ünnepek egyike-másika felnőttként is bosszant. A tanév nyitányán és zárásán, nemzeti ünnepeinken mind gyakrabban tapasztalom, hogy indításként elhagyják a Himnuszt, az ünnepség zárásaként pedig a Szózatot. Zenés darabok népszerű melódiáival, rockegyüttesek dübörgő számaival kezdődik az ünnepség, s csodálkoznak, ha az ezt követő versre már nem figyelnek a diákok, ahogyan az igazgató vagy valamelyik helyi nobilitás akár érdekes és rövid beszédére sem.
Azt nem szeretném, ha visszatérnének padban ülő korom iskolai ünnepei. De azt sem, ha az iskolai ünnepek egyszerű rockzenei eseménnyé szürkülnének.