A Budapesti Kongresszusi Központban nagy külsőségek közepette tartották a rendezvényt, de meglepő módon nem lihegtek biztonsági őrök az ember nyakában, hogy „hova akar menni”, „ez lezárt terület” , „igazolja magát” „ ide nem engedhetem be” és más hasonló utasításokat skandáljanak. A beléptetésen néhány pillanat alatt túljutottunk a munkatársakkal, az épületen belül pedig már szabad volt a járás. Még a kimondottan a vendégek számára fenntartott előadóterembe is könnyedén bejutottunk. Sehol nem néztek minket terroristának, sőt süteménnyel és itallal is megkínáltak, mert bizony volt eszem-iszom, dínomdánom a koktéloktól, és más különleges italoktól elkezdve az ünnepi vacsorán át minden, ami szemszájnak ingere, sőt a megfáradt vendégek számára még egy mini casinót is berendeztek rulett és pókerasztalokkal.

Mi persze nem ezért mentünk, hanem, hogy egy kicsit testközelből is láthassuk, és megszólaltathassuk azokat a csillagokat, akikért évközben annyit izgulunk. Persze a kezdés előtt másfél órával érkező újságírók és fotósok sokáig csak egymást kerülgették: „A Talmácsit még nem láttad, őt mindenképp el kell kapnom.” „Ki az a magas barna fickó ott, nem valamelyik vízilabdás?” Láttátok a Kovács Katit, állítólag már itt van?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések röpködtek a levegőbe a tollforgatók és a kattintgatók (fotósok) között, amikor szép lassan el kezdtek szálingózni a sztárok és edzőik, valamint a különböző sportvezetők.

Én „bemelegítésként” Csötönyi Sándorhoz a Magyar Ökölvívó Szövetség elnökéhez léptem oda, hogy rövid évértékelést kérjek. Szegény Csötönyit lehet, hogy „kiütöttem” kérdésemmel, tekintve, hogy az idei chicagoi vb-én a magyar ökölvívás fogott padlót, hiszen a három-négy olimpiai kvóta és egy esetleges érem reményében utazó delegáció érem nélkül, és csak egy kvótával tért haza. Csötönyi persze reményét fejezte ki, hogy jövőre a különböző versenyeken sikerül kiharcolni még néhány kvótát, „no meg hát vannak tehetséges fiataljaink is” – nyugtatott az elnök.

A második beszélgető partnerem Braun Ákos cselgáncsozó volt, akit 2005-ben választottak az év sportolójává világbajnoki győzelmét követően. Azóta Ákosnak nem megy úgy, ahogy szeretné, és egyelőre az olimpiai szereplése is veszélyben forog, de ő bizakodó volt: „jövőre még lesz hat verseny, amin még pontokat lehet szerezni az olimpiai szereplés eléréséhez, de nem számolgatok, megnyerem az első három versenyt és akkor nem lehet gond” – tette hozzá mosolyogva.

Hirtelen elkezdtek gyűlni a múlt és jelen nagy bajnokai, én pedig csak kapkodtam a fejemet. Jobbra mellettem az olimpiai- és háromszoros világbajnok Polyák Imre bácsit fényképezték, aki 1958-ban elsőként vehette át az év férfi sportolójának járó díjat, tőlem balra pedig Gyarmati Dezső bácsira várakoztak az újságírók. Bicskei Bertalan és Tornyi Barnabás előtt nem állt senki (vajon miért?), ezért én velük beszélgettem. Mindketten kifejezték, hogy végre lehet bízni a magyar fociban, mert kialakult a válogatottnál egy stabil mag, amire építhetünk – igen ezt már ismerjük: építkezünk (Irapuato óta, ja egyébként tudja valaki ki volt 1985-ben az év edzője? – Mezey György ), és jönnek a fiatalok…

Amíg viszont ideérnek, addig beálltam a Dezső bácsira várakozók sorába. Minden idők egyik legjobb vízilabdázója, Helsinki, Melbourne és Tokió olimpiai bajnoka elmondta, hogy a felesége sajnos súlyos beteg, ezért most a sportból próbál erőt meríteni magának, mert a sport egy olyan összekötő kapocs az emberek között, amely segít átlendülni a nehéz időszakokon.

Dezső bácsi után Kovács Ágitól is kértem néhány percet, de ő csak egyet adott („Honnan van, hirextra? Na jó, de csak egy perc”). Ennyi idő alatt annyit sikerült megtudom a rendkívül elfoglalt, az öltözékével pedig már-már a hollywoodi sztárokra emlékeztető „táncművésztől”, hogy túl van a MACS (Magyar Antidopping Csoport) okozta stresszen, és rémálmaiban sem akarják őt pisiltetni Tiszeker Ágnes ellenőrei. Ügye lezárult, ezért már csak Pekingre gondol.

A díjátadást megelőző nagy jövés-menésben sikerült még beszélnem az „Év férfi sportolója” –díj egyik várományosával, Kulcsár Krisztiánnal is, aki bevallotta, hogy a szentpétervári vívó-világbajnokságon szerzett aranyérme még őt magát is meglepte.

A bevonulás előtti pillanatokban még Schmitt Páltól is sikerült elcsípnem egy-két mondatot. A csapatban kétszeres vívó olimpiai bajnok, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke megjegyezte, hogy minden idők legnehezebb olimpiai kvalifikációja zajlott idén, illetve folytatódik még jövőre, és ha nem is lesz annyi sportolónk Pekingben, mint volt például Athénban, mindent elfognak követni a sikeres szereplésért. Aztán megeresztett még néhány ilyenkor szokásos közhelyet, majd bevonult a terembe, hogy elkezdődhessen a díjátadó ceremónia.

Az ünnepség két műsorvezetője Novotny Zoltán és Korda György voltak, akiknek olykor azért akadtak gondjaik a szervezéssel, no meg egyes szavak kimondásával is. A legkibírhatatlanabbak azonban nem ők voltak, hanem a Balássy Betty - Varga Feri páros, akiknek elfelejtettek szólni, hogy a Himnusz nem egy szerelmes duett, hanem egy a magyarság sorsáért való imádság. De hát nem rájuk volt kíváncsi a nagyérdemű, hanem a díjazottakra. Az év csapatának a Nemcsik Zsolt, Szilágyi Áron, Lontay Balázs, Decsi Tamás összeállítású férfikard-válogatott választották (világbajnokok lettek Szentpéterváron), az év szövetségi kapitányának Angyal Zoltánt (kajak-kenu), az év női sportolójának az ifjú teniszcsillagot Szávay Ágit, az év edzőjének pedig az ő trénerét Kuharszky Zoltánt választották, az év férfi sportolója pedig Talmácsi Gábor lett.

Hogy a díjazottak rászolgáltak-e az elismerésre? Minden bizonnyal igen, bár szerintem Szávayval még ráértek volna, mert lesznek neki az ideinél sokkal nagyobb eredményei is, Angyal Zoltán pedig már nem az első díját kapta (hanem az ötödiket), viszont a csak harmadik helyre sorolt Nébald György a sikeres világbajnokság után ugyancsak rászolgált volna az elismerésre, főképp, mert őt még egyszer sem kapott.

A díjak átadása előtt a díjazottak közül sikerült néhány szót váltanom Nemcsik Zsolttal, a kardcsapat egyik tagjával, aki úgy vélte, hogy még nagyon sok szép eredményt elérhet ez a csapat. Talmácsi Gábor arról beszélt, hogy bízik benne, ő lehet az első olyan díjazott, aki egy nem olimpiai sportág képviselőjeként veheti át az elismerést. Jelentjük: átvette! Ugyanakkor azt a könyvet amit egy kissrác vitt oda neki dedikálásra, nem vette át, azzal az indokkal, hogy bár ő van a címlapon, de az nem az ő könyve (ez egyébként igaz is), ezért nem írta alá. A baj csak az, hogy az illető kisfiút nem érdekli, melyik könyvet ki adta ki, vagy ki írta, nem is érti az egészet, neki van egy könyve, amit alá akar íratni a nagy bajnokkal, hogy azt később még az unokáinak is mutogathassa. A nagy bajnok viszont hátat fordított a fiúnak…

Talmácsiról még csak annyit, hogy a díjátadás során kapott egy órát a menedzserétől, amiről nem értem, hogy miért most kellett átadni, ez a nap azért mégsem kizárólag Talmáról szólt. Mondom ezt azért is, mert aztán a férfi díjazottakat, és a színpadra felhívott Polyák Imre bácsit (mint a legelső férfi év sportolóját) megkérték arra, hogy állják körbe Talma motorját, sőt Kulcsár még fel is ült rá. Még jó, hogy szegény Imre bácsit nem akarták felültetni Talma király paripájára.

Magyar Zoltán, Balczó András, Egerszegi Krisztina, Kovács Antal, Rejtő Ildikó, Körmöczi Zsuzsa, Kárpárti Rudolf (és még sokan mások) – ezeket a neveket már hazafelé a metrón olvastam a Sportcsillagok Gálaestje után, abból a kiadványból, mely az elmúlt ötven év nyerteseinek nevét tartalmazza. Ötven év bajnokai, ötven év sikerei. A gálaest egyes momentumai az idő múlásával már feledésbe vesznek, de az élmény, hogy testközelből láthattam a magyar sport élő legendáit, örökre megmarad.