Csórók karácsonya

Minden hóvége nehéz. A decemberi meg különösen. Megérkezik az első fűtésszámla, és a hónap végén ünnepek vannak. Lezárnánk az évet, szépen, nyugalomban. Lehet akármilyen puritán a karácsonyunk, még úgy is költséges. Évek óta utolsó nap, déltájban veszem a karácsonyfát, akkor már percenként esnek az árak – a fenyődisztribútorok is mennének haza – és megelégszünk a pici, görbe és féloldalas csemetével is, a lényeg, hogy faragás nélkül passzoljon a talpba. Gondoltam már rá, hogy jövőre magammal viszem és felpróbálom a kiszemelt csemetékre, mint valami cipőt, de idén már nem lesz fánk. Gyerek nincs, és csak a szenteste kedvéért költözöm „haza” egy picit, édesanyámhoz. Először filmet vettem neki, aztán kiderült, hogy tönkrement ősöreg televiziónkban a tuner, olcsóbb venni egyet használtan, mint megcsináltatni. Fene gondolta, hogy az Orion alkatrész ma már luxuscikk. Akkor inkább tévét vettem, mint fát, már elképzeltem, ahogy együtt megnézzük a filmet amit utoljára, talán kamaszkoromban néztem meg vele, késő este, mert a klasszikus filmeket későn adják. Szeretünk együtt filmet nézni. Anyám adott kölcsön a készülékre, alig bírtam eldugni, pedig nem orrba-szájba reklámozott „akciós” 72 centis. Idén a vacsora is visszafogotabb lesz, és borból is megfelel a középső polc. Nem költekezünk őrült módjára, nem veszünk giccses besurranó Mikulást a lakótelepi erkélyre, villogó bizbaszokat az ablakba, nem adósodunk el a műszaki cikkek osztályán. Igaz, ezekre eddig se volt szűkségem.

Még csóróbbaké

És mindig vannak, akiknek ennyire se telik, nincs hol, nincs kivel, nincs miből megülni a karácsonyt. A Lehel csarnok mellett az aluljáróban hajléktalanok aludtak összebújva, egy középkorú hölgy, két cekkerrel, egy doboz ételt tett melléjük a piaci kifőzdéből. A Duna partján, a frissen átadott irodaház-torony mellett bódéváros. Körülöttük emberek főznek kis bográcskákban. Néha kiszáll a rendőrség és szociálisan érzékenyen eltünteti a palota mellől a Füles kuckójára hasonlító tákolmányokat. Karácsonykor talán békén hagyják őket. Vagy nem. Disznóvágásra se engedték őket haza, szenteste is szolgálatban vannak, fene se tudja hogy vesznek elégtételt a világon.

Ünnepkényszer

Év végén a legnagyobbak a családi perpatvarok, a legzsúfoltabbak a sebészeti osztályok és a legkenetteljesebbek a politikusok. A mindennek klappolnia kell kényszere megöli a túlszervezett ünnepet, a kócos idegszálak akkor sülnek ki végleg, szikrákat szórva, amikor keserű füstszag jön a sütő felől, vagy kiderül, hogy pont egy izzó hiányzik az égősorból. Papa kergeti mamát a nagykéssel, mama sír, gyerekek bezárkóznak. Újabb és újabb ígéretek kerülnek az ország karácsonyfája alá. A felére töpörödött tizenharmadik havi bérből adósodnak el a közalkalmazottak, a visszatartott áfából a kisvállalkozók. Minden nap jótékonykodik valamelyik kirakatfigura, természetesen kamerák előtt.

Együtt volt a család

Anyám mesélte, gyerekkorában azért szerette a karácsonyt, mert nagyapám ilyenkor nem dolgozott, hanem ebéd után nekiült a gyerekeivel kártyázni, s kártyáztak sötétedésig, majd még tovább. Senkit sem érdekelt, mi lesz a fa alatt. Év vége felé meg kellene egy kicsit állni, visszanézni a múltba, elbúcsúzni halottainktól, egymásra figyelni és kártyázni, közösen fimet nézni. A fogyasztás utáni hajsza helyett meg kéne próbálni jól érezni magunkat. A vésők, balták, fűrészek okozta sebekbe ragadó fenyőgyantát már megúsztam. Próbálják ki önök is.