A szeretetnek számos formája létezhet. Szeretet egy elesett idegen iránt, szeretet egy nő iránt, szeretet a családunk iránt, keresztényi emberszeretet, apai szeretet, a gyermek szeretete anyja iránt, vagy még hosszasan sorolhatnánk. Most az imént említettekre lássunk néhány irodalmi példát.

Az idegenek, az elesettek iránt táplált szeretet egy jellegzetes példáját találjuk Thomas Mann „A varázshegy” című regényében, amikor Hans Castorp és unokatestvére virágot visznek egy ismeretlen betegnek, a halálos ágyán fekvő Leila Gerngrossnak. A részlet jól példázza, hogy egy olyan apró gesztus, mint egy szál virág milyen sokat is jelenthet.

„Az unokatestvérek emeletén nem messze tőlük, feküdt egy Leila Gerngross nevű fiatal kislány, aki Alfreda nővér közlése szerint fél lábbal a sírban volt. Tíz nap leforgása alatt négy súlyos vérzése volt, szülei is feljöttek, hogy még élve hazavigyék, de ez már nem látszott keresztülvihetőnek, szegényke nem volt már szállítható állapotban. Tizenhat-tizenhét esztendős lehetett. Leilának nem volt ugyan születésnapja, s azt az emberi előrelátás szerint már nem is éri meg, mivel – amint Hans Castorp megtudta – tavaszra esik, nézete szerint azonban ez a körülmény nem tarthatta vissza irgalmas hódolat nyilvánításától. Egyik délelőtti sétájuk alkalmával Johacimmal bement a Gyógyszálló mellett levő virágüzletbe, vásárolt egy csinos hortenziatövet és felküldette a kis haldoklónak, név nélkül egy kártyával, melyre csak ennyit írt: mielőbbi gyógyulást kíván két lakótársa. Hans Castorp örömest intézkedett, kellemesen elbódította a bolthelyiség langyos melege, növényi kipárolgása, a kinti hideg után könnyezett a szeme, szíve dobogott, kalandos és hasznos vakmerőségnek érezte szerény vállalkozását, titokban szimbolikus jelentőséget tulajdonított neki. … A kislány, reménytelen helyzete korlátjai közé szorítva, gyerekesen örült az idegen üdvözletnek. A virág ágya mellett állt, szemével, kezével simogatta, ügyelt rá, hogy megöntözzék, s elkínzott tekintete rajta csüngött még kínos, fojtogató köhögési rohamai közben is.”



Dosztojevszkij „Bún és bűnhődésének” egyik kulcs jelente, amikor Raszkolnyikov bevallja Szonyának, hogy ölt. Ez a párbeszéd a szeretetnek több formáját is elénk tárja: férfi és nő közti legmélyebb szeretet, egy fiúnak a családja iránt érzett szeretetét, és az emberi élet iránt érzett keresztényi szeretet is.

„- Ó, hiszen akkor most nincs nálad boldogtalanabb a világon! – kiáltotta a lány szinte önkívületben, nem is hallotta, hogy a másik mit mond, és kitört belőle a hangos, hisztérikus zokogás. Rég nem érzett forróság öntötte el Raszkolnyikov lelkét, és egyszerre megindította. Nem próbálta elfojtani az érzést: két könnycsepp buggyant ki a szeméből, és függve maradt a pilláin.
- Hát nem hagysz el Szonya? – kérdezte és csaknem reménykedve nézett rá.
- Nem, nem hagylak el, soha, sehol! – kiáltotta a lány. – Veled megyek mindenüvé. Együtt leszünk, együtt – hajtogatta Szonya önfeledten és újra megölelte. – Szibériába is veled megyek. – Raszkolnyikov egy pillanattal később mérhetetlen fájdalommal nézett rá.
- Miért ölelsz, mondd? Amiért nem bírtam egyedül és megosztottam a terhet? „Szenvedj te is úgy is könnyebb lesz nekem!” Hogy szerethetsz ilyen hitvány embert? – Raszkolnyikov feléje fordult, szomorúan nézte egy darabig, és megfogta a kezét.
- Te is tudod ugye, hogy anyámnak egy garasa sincs, a húgom elég sokat tanult, és kénytelen nevelősködni. Ide-oda hányódik. Én voltam minden reménységük. Beiratkoztam az egyetemre, de nem győztem a költségeket, abba kellett hagynom a tanulást, egyelőre. Reméltem, hogy még ha elhúzódik is a tanulás, tíz-tizenkét év múlva tanár leszek, vagy más valamilyen tisztviselő, mondjuk ezer rubel fizetéssel. – Addigra anyámat elsorvasztja a gond és a bánat, és én nem tudok könnyíteni rajta, húgom pedig még rosszabb sorsra juthat. De meg mi öröm, mi öröm is van abban, hogy az ember egész életében csak úgy elmegy minden mellett, semmiből ki nem veszi a részét, anyjával nem törődik, testvére sérelmeit jámborul tűri. Eh hát elhatároztam, hogy megszerzem az öregasszony pénzét, és felhasználom az első évekbe. Hiszen csak egy férget öltem meg, Szonya, egy haszontalan, undok kártékony férget!
- Az ember féreg? Állj fel! Menj most mindjárt ebben a percben, állj ki a keresztútra, hajolj le, és csókold meg a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ előtt, a négy égtáj felé és mondd fennhangon mindenkinek: „Öltem!” Akkor az Isten új életet ad neked! Vállalni kell a szenvedést, és ezzel megváltani magad”.

Balzac „Goriot apó” című művével az apai szeretet egy szélsőséges példáját állítja elénk. Az idézett részletben Goriot élete utolsó pillanataiban gondol vissza lányai gyerekkorára, illetve szinte könyörög azért, hogy még egyszer utoljára láthassa két lányát.

„Meghalni annyi, mint nem látni a lányaimat többé. Nagyon unalmas lesz nekem a túlvilág. Egy apának pokol az, ha a gyermekei nélkül van. Ezt kitapasztaltam mióta az enyéim férjhez mentek. Az én mennyországom az ő gyermekkoruk volt. Reggel bejöttek a szobámba. „Jó reggelt papa” – mondták. Térdemre ültettem őket, mennyit évődtünk, bolondoztunk. Ők kedveskedve cirógattak. Mindennap együtt villásreggeliztünk, együtt ebédeltünk. Apa voltam, gyönyörködtem a gyermekeimben. Nagyon szerettek engem, Istenem! Leányaim, leányaim! Anastasie, Delphine! Látni akarlak! A haza elvész, ha az apákat lábbal tapodják. Tiszta sor. A társadalomnak, a világnak az apaság a talpköve; minden összeomlik, ha a gyermekek nem szeretik az apjukat. Ó, ha láthatnám, ha hallanám őket, mindegy, mit mondanak, csak a hangjukat halhassam, kivált Delphine hangját, attól enyhülne fájdalmam. Annyira szeretem őket, hogy lenyeltem tőlük minden sértést, annak fejében, hogy néha megajnádékoztak az öröm morzsáival. Egy apa, aki elbúvik, hogy láthassa leányait. Életemet adtam nekik.”

A gyereknek a szülő, az anya iránt érzett szeretetére Marcel Proust művében -„Az eltűnt idő nyomában”- találunk egy jó példát. Olyan példát, amely előhívhatja gyermekkori emlékeinket.

„Egyetlen vigaszom, ha lefeküdtem, az volt, hogy anyám majd bejön hozzám s megcsókol, mire az ágyban leszek. De az a „jó éjszakát” oly hamar elmúlt, anyám olyan gyorsan elhagyott, hogy azt a percet, amikor hallottam, mint jön fel a lépcsőn, és kék muszlin kerti ruhája szalmafonatú zsinórdísszel milyen könnyű suhogást kelt a dupla ajtós folyósón, igen fájdalmas percnek éreztem. Mert ez már a következő pillanatot jelezte, amikor egyedül hagy, amikor lesiet a többiek közé. Így hát, bárhogy szerettem is ennek az esti csóknak a pillanatát, egyre inkább azt kívántam, hogy csak minél később jöjjön, hogy minél tovább tartson az idő, amíg anyámra kell várakoznom. Néha, mikor megcsókolt, s utána kinyitotta az ajtót, hogy eltávozzon, szerettem volna visszahívni s mondani neki: „Csókolj meg még egyszer” – de tudtam, hogy akkor azonnal bosszús arcot mutatna, mivel az az engedmény, amelyet a bánatomnak és a nyugtalanságomnak tett e csókkal, ezzel az odakínált békecsókkal, bosszantotta apámat, aki ezt a ceremóniát képtelenségnek tartotta.”

A szeretetnek ezer arca van. Mi most csak négyet mutattunk meg belőle (Thomas Mann, Dosztojevszkij, Balzac, és Proust segítségével) de a könyvespolcán mindenki találhat még egy párat, az életben pedig nem csak egyet, hanem sok százat. Szeretetteljes ünnepeket kívánok minden kedves olvasónknak!