Feltámadunk?

Főképp a hívő keresztények képzeletét ejtette rabul a felfedezés: valósággá válhat a sírkövekre rótt „Feltámadunk!”, és halálunk után már nem csak lelkünk, hanem testünk is tovább - azaz újra - élhet majd. A kísérletben „részt vevő” mikrobákat az Antarktisz jegéből olvasztották ki amerikai tudósok, és leheltek beléjük életet több millió év után. Az egysejtűek köszönik, jól vannak; tenyészetük azóta a kétszeresére gyarapodott. Tehát lehetséges a hibernáció! - kiáltanánk fel boldogan; ám hirtelen eszünkre jut, hogy egyrészt mi messze nem vagyunk egysejtűek, másrészt a mikrobákat életükben érte a fridzsider támadása, nem pedig haláluk után. Így tehát a halottak feltámasztását nemigen teszi lehetővé a felfedezés, ám biztosan vannak jó páran, akik a „normál”, életükben történő hibernációval is megelégednének. Az emberiség régóta játszadozik a gondolattal, hogy jégtömbben tartósítsa magát pár évszázadig: több film is tartalmaz ilyen elemeket, gondoljunk csak A pusztító című 1993-as Sylvester Stallone-filmre, amelyben a főhős harminc év után tér vissza a jég fogságából, hogy leszámolhasson ellenfelével. És általában, amit az ember filmvászonra álmodik - memóriatörlés, időutazás, hibernáció -, szívesen gyakorolna a való életben is, ha a tudomány megteremtené a szükséges feltételeket. Csak a mikrobák és a filmek sajátja, vagy számunkra is lehetséges mindez?

Téli álom

Hibernációhoz hasonló mechanizmusokat megfigyelhetünk az állatvilágban (a medvék téli álma vagy a hüllők testhőmérsékletének jelentős lecsökkenése hideg időben jó példa erre), illetve saját fajtánknál is, igaz, enyhébb formában (alvás). Az első esetben a hideg hatására az anyagcsere-folyamat lelassul, a szervezet működése a létfenntartáshoz szükséges alapfolyamatokra korlátozódik. Gondoljunk bele: ellenkező esetben, tehát, ha a szervezetnek nagyon melege van - mondjuk, ha lázasak vagyunk -, az anyagcsere felgyorsul. A sokáig tartó magas láz ezért is veszélyes: a fokozott működés károsíthatja a szerveket (például a szívet), a túlzott hő pedig kicsaphatja a fehérjéket. Ezért fontos a betegség kezelése mellett a láz csillapítása.

A téli álomnál a szervezet „csökkentett üzemmódban” működik. Mivel a nagy hidegben sokkal több energiára lenne szüksége a testnek a szokásos feladatok ellátásához (hiszen „fűteni” is kell erőteljesen); praktikusabb az életfunkciókat minimális szintre csökkenteni, és csak azokat végezni, amelyek a létfenntartáshoz szükségesek, mint a légzés vagy a szívműködés. A hüllőkkel hasonló történik a hidegben. Testhőmérsékletük lecsökken, és mozdulatlanná dermedve, szinte halottnak tűnve várják a nap előbújtát. Az állatok így képesek alkalmazkodni a zord időjáráshoz, és épségben átvészelni azt.

Hetvennégy mirelitember

De nem is kell feltétlenül a négylábúakat tanulmányoznunk ahhoz, hogy a hibernáció mechanizmusát megértsük. A jelenséget saját életünkben is megtalálhatjuk: hasonló történik velünk, mikor alszunk. A szervek működése lelassul: a szív lassabban dobog, ritkább a lélegzetvétel, lassabb az agyműködés (lásd álom - ő így pihen), az emésztés (ezért nem szerencsés közvetlenül alvás előtt enni, főleg nehéz, zsíros ételeket) - és a testhőmérséklet. Ezt a jelenséget próbálja meg az orvostudomány mesterségesen előidézni a hibernációval. Maga a fagyasztási folyamat, amikor is az emberi testet folyékony nitrogénban fagyasztják le, majd így tárolják, már ma is létezik: egy amerikai cég harmincmillió forintnak megfelelő összegért kínálja e szolgáltatást a fagyni vágyóknak. Az első embert 1976-ban fagyasztották le ilyen módon; jelenleg hetvennégyen várnak az olvadásra. Mert ez a kritikus pont: az olvadás. Ugyanis, a tudomány jelenlegi állása szerint még nem létezik olyan módszer, mellyel a lefagyasztott embereket fel lehetne olvasztani. Bár az állatkísérletek sikerrel kecsegtetnek: a tudósok először férgeket, azután egereket, kutyákat és disznókat hibernáltak; és a legtöbbjüket sikerült károsodás nélkül visszahozni az életbe. A lényeg az oxigénen volt: ezt az élethez legszükségesebb elemet próbálták meg kiiktatni a tudósok, legalábbis csökkenteni az igényét. A kutyák szívműködését felfüggesztették, majd vérüket hideg sóoldatra cserélték, amely kevesebb oxigént szállít. Az állatok légzése és szívműködése leállt; egy óra múlva sikeresen élesztették fel őket. Az egerek esetében ez az időszak hat óra volt.

Örök élet?

Hat óra. Ha összehasonlítjuk a mikrobák több millió évével, nem túl sok. Hiszen mi halálos betegségeket, világháborúkat, sőt, a halált szeretnénk átaludni, amihez hat óra kevés. A kutatások továbbra is folynak, hiszen a hibernációban hatalmas lehetőségek rejlenek. Az űrkutatás is szeretné alkalmazni: lefagyasztanák az űrhajósokat a hosszú utazás idejére. A gyógyászat úgyszintén: a halálos beteg, például rákos embereket fagyasztanák le addig, amíg fel nem fedezik a kór ellenszerét. Ezekben mind van logika, és a tudomány fejlődésének ütemét tekintve egyáltalán nem lehet kizárni, hogy valaha valósággá válik. De hogy a halottakat hogy lehetne feltámasztani a hibernáció segítségével? Hiszen a jelenlegi kísérletek során élő szervezeteket fagyasztanak le, majd keltenek újra életre, nem pedig holtakat. Esetleg, ha minden elhalálozót tartósítanánk e módon, megvárhatnák azt az időt a jég fogságában, amikor már ismerni fogjuk az örök élet titkát. Hogy ez az idő eljön-e valaha, és ha igen, mikor; jó kérdés.

Ha a halálunkat nem is, életünk rosszabb időszakait valóban jó lenne tetszhalottként tölteni. Biztosan mindenki érezte már úgy, hogy egy problémát képtelen kezelni, és legszívesebben kivonulna a világból addig, míg az magától meg nem oldódik. Pár évtized múlva talán mindez lehetséges lesz. Addig pedig próbáljunk szembenézni a gondjainkkal, a betegséggel és a halállal (valamint - az újév első napjára gondolva - a másnapossággal) - mást úgysem tehetünk.