Az ünnep liturgiában használatos elnevezése az Epiphania Domini, az Úr megjelenése, a magyar vízkereszt a víz megszentelésének szertartásából származik. Az ünnep a IV. század végéig a karácsonyt is magában foglalta, ennek elkülönülése után lett jelentése a napkeleti bölcsek eljövetele, Jézus megkereszteltetése és Jézus csodatétele a kánai menyegzőn.
Az evangélium szerint a három királyok (a napkeleti bölcsek) a betlehemi csillag által vezérelve jöttek keletről Judeába, hogy hódoljanak a zsidók újszülött királyának. Először Jeruzsálemben keresték, majd Heródes király Betlehembe utasította őket; itt meglelték a kisdedet, s aranyat, tömjént és mirhát ajándékoztak neki. A hagyomány szerint hárman voltak, nevük Caspar, Melchior, Balthasar - vagyis Gáspár, Menyhért, Boldizsár. A napkeleti bölcsek tömjénadományára a tömjénezés szertartása emlékeztet.
A vízkereszt második evangéliumi története szerint amikor Jézus harmincéves lett, elment a Jordán folyóhoz, ahol Keresztelő Szent János megkeresztelte, s ettől kezdve tanítani kezdett. Ennek emlékére vízkereszt az ünnepi keresztelések napja volt, a katolikus egyház ilyenkor tömjént és vizet szentelt. A harmadik evangéliumi jelenet: Jézus a kánai menyegzőn anyja kérésére az elfogyott bor pótlására a vizet borrá változtatta.
Az ünnepi népszokások közé tartozik a a napkeleti bölcsek látogatását felidéző csillagozás vagy háromkirályjárás. E három alakot csak gyermekek személyesíthetik meg, s legfőbb kelléke a csillag, amely a három királynak mutatta meg az utat Betlehembe. Vízkereszt napján volt szokás a szentelmények hazavitele, a szenteltvíznek gyógyító hatást tulajdonítottak. A házakat vízzel és sóval szentelték meg, a pap krétával a szemöldökfára írta a házszentelés évét és a G. M. B. betűket (Gáspár, Menyhért és Boldizsár). A hívek meglátogatásának szokása összekapcsolódott a lélekpénz beszedésével. A vízkereszti népszokásokból mára leginkább csak annyi maradt, hogy ekkor szokás leszedni a karácsonyfát.
Az egyházi évben vízkereszt napjától a nagyböjt kezdetét jelentő hamvazószerdáig (idén február 6-ig) tart a farsang ünnepi időszaka. Ez a közelgő tavasz örömünnepe, egyben a tél és tavasz jelképes küzdelmének megjelenítése. Elnevezése középkori német eredetű lehet, de vannak itáliai hatásra utaló adatok is.
A magyarság farsangi rítusai és hiedelmei főként a három utolsó farsangi napra ("a farsang farkára") vonatkoznak. A legjellemzőbb az álarcos, jelmezes alakoskodás, ma is igen híres a mohácsi busójárás. A menetben leggyakrabban nőnek, terhes asszonynak öltözött férfiak, mesteremberek, vándorutasok, állatfigurák - főként gólya-, kecske-, ló- és medvemaszkok fordultak elő, újabban a papírmaszk és készen vett álarc is jellemző. Általános velejárója a farsang ünneplésének a rítusok bőség- és termékenységvarázsló jellege. Jellegzetes farsangi ételek a káposzta, a disznóhús, a fánk és ekkor rendezik a különböző rendű és rangú, társasági és szakmai farsangi bálokat.
