Egy kellemes decemberi estén busszal utaztam hazafelé egy fárasztó nap után munkahelyemről. Az időt olvasással, és a budai hegyekről elénk táruló meseszép városkép bámulásával töltöttem. A busz éppen állt a fordulóban, én pedig néztem a távolban a Dunán átívelő hatalmas fénykígyót (Árpád-híd), a busz állt miközben láttam a domb lábánál cikázó apró, fényes bogaraknak látszó autókat, és a busz még mindig állt, amikor az impresszionista festők által megálmodott idilli képet megzavarta a „jó öreg” Ikarus kétségbeejtő kínszenvedésének hangja. Hogy mi történt? Semmi különös: a busz tolatni akart – mert egy kedves autós leparkolt a buszfordulóban, és így nem lehetett ráfordulni az útra - de egyszerűen nem volt rá képes. Szerencsétlen sofőr hol a váltót, hol, a kormányt, hol pedig (és ezt a leggyakrabban) a fejét rángatta eszeveszettül, majd néhány perces vergődés után feladta. Kiszállt kuckójából, szégyenkezve széttárta karjait, majd ezt mondta: „Gyerekek (három tinédzserrel ültem a buszon) nem tudok tolatni, az a hülye ide áll nekem az útba (az imént már említett kedves autós), ez a rohadt busz pedig nem mozdul. Ez a BKV. Meg kéne tolni ezt a szart, mert különben itt maradunk” – mondta kétségbeesve a sofőr, majd hozzátette, hogy sok mindent megélt már de így még soha nem járt. Én először azt hittem ez csak valami tréfa. Még egy vicc is eszembe jutott: „Hogy hívják a magyar autóversenyzőt? - Bekő Tóni.” ( - Ezek szerint már a buszsofőrt is?) Vártam, hogy mikor mutat rá valaki nevetve a kandikamerára, vagy mikor lép oda hozzám valaki egy pezsgővel a kezében, és mondja, hogy ez a „Kész átverés.” A pezsgős ember nem jött, csak a buszos: „Uraim, kérem legyenek szívesek.”
Hirtelen valami mérhetetlen indulat fogott el, nem láttam már a meseszép várost, a Duna fölött átívelő fénykígyót, legkevésbé az apró fényes bogarakat (pedig azok ugyanott voltak). Balkezemmel összegyűrtem a nem sokkal azelőtt kilyukasztott 230 forintos jegyet, és már a nyelvemen volt, hogy felvilágosítsam Bekő Tónit: tolja meg a jó édes…
Persze nem a tolás derogált, hiszen ha a szomszéd szól, hogy „te Karcsikám meg kéne tolni a tragacsomat” akkor elsőként ugrok, akár hajnalok hajnalán is. Na, de hogy még én fizessek azért, hogy tolhassak?
Szerencsétlen sofőrrel viszont nem akartam kitolni. Elküldhettem volna melegebb éghajlatra, de attól a busz, és vele együtt én is ott maradok az úton, és hát a sofőr nem tehet róla, hogy egy ilyen szerencsétlenséget adtak alá, amelyik képtelen végrehajtani azt a rendkívül bonyolult műveletet amit lükvercnek hívunk. Persze az is igaz, hogy ebben a fantasztikus országban soha, senki, semmiről nem tehet, mégis minden csak döcög, és ezek szerint már nemcsak előre nem tudunk menni, hanem hátra sem, csak állunk, állunk és állunk.
Na csak azért, hogy ne álljunk tovább, én és három másik srác leszálltunk kitolni a BKV-ét a slamasztikából. És láss csodát mire képes négy dühös utas: az Ikarus úgy megindult hátrafelé, mint ahogy Tarquinius Superbus, az utolsó király menekült Rómából. Aztán visszaszálltunk, a busz végre rá tudott fordulni az útra és minden ment tovább. Bekő Tóni még beszólt rádión a központba, hogy egy autó áll a buszfordulóban, ezért jó lenne szólni a rendőröknek. Erre a következő válasz érkezett: „Józsikám visszakéne fordulni megnézni a rendszámot, mert anélkül nem megy ki a rendőr.” – Hát erre már szakadtunk a röhögéstől – nem hiába van az a mondás, hogy sírva vígad a magyar! Erre már szerencsétlen Józsinak is elakadt a lélegzete, kinyomta a rádiót, rácsapott műszerfalra, majd jól érthetően megjegyezte: a tökötökkel szórakozzatok ne velem!
Ez a gondolat bennem is felötlött, csak nem tudtam ilyen jól megfogalmazni. Amikor néhány megálló után leszálltam a buszról és átültem egy villamosra már azt hittem, hogy véget értek a tömegközlekedéssel járó aznapi megpróbáltatásaim. Sajnos azonban rövid utazás után az is megállt. Már fel voltam készülve rá, hogy ha kell hazáig tolom a villamost, de mint kiderült itt nem a géppel volt a baj, hanem az emberrel. Egy részeg utas fejbevágott valakit egy sörösüveggel, ami miatt ki kellett hívni a rendőröket, és ezért álltunk meg.
Ezek után megváltás volt hazaérni, beülni a tévé elé egy pofa sörrel és megpróbálni elfelejteni ezt az egész históriát. Egész jól ment a dolog addig a pillanatig, amíg a híradóban be nem mondták: „A BKV tarifái 2008 januárjától egységesen 13 százalékkal drágulnak. Az egy utazásra érvényes vonaljegy ára 270 forint, az összvonalas havibérlet 8250, a nyugdíjas és tanuló bérletek ára 3250 forint lesz.” Ha pedig jegy vagy bérlet nélkül utazok, akkor 12000 forint pótdíjat vasalnak be rajtam. Arról viszont nem szól a fáma, hogy ha érvényes jeggyel utazok, de a BKV-nak nincs lükverce, és nekem kell megtolnom, akkor mennyire büntethetem meg a buszsofőrt…
