Mert úgy tűnik, hogy nagyon. Racionalitástól függetlenül cselekszünk sorra a hétköznapokban, miért ne tennénk ezt akkor, amikor a jövőnkről van szó? Ez addig még el is megy, amíg spontán fordul elő, mert az emberi tévedés, kvázi hülyeség alapvető szabadságjog. A dolog akkor kezd izgalmassá válni, amikor minderre tudatosan építenek a politikusok és kampánytanácsadóik, és majmot csinálnak a választókból. Elég egy könnycsepp, egy megcsukló mondat, miközben arról beszélünk, hogy nekünk ez az ország mit jelent, majd mindezt közel 300-szor leközölni a tévékben, és az egyszeri ember rögvest meghatódik maga is a látványtól és engedékenyebb lesz az illető hölgy iránt, sőt, rá szavaz. Ha ez nem volt megrendezve, akkor semmi. Számtalan ilyen esetet lehet felsorolni a politikai marketing stratégiájából, kezdve Putyin meztelen fotóitól a kampányidőszakban kutyussal játszadozó Bush fotókon át egészen Gyurcsány Ferenc táncikálásáig az ablak előtt. A lényeg, hogy legyen egy olyan momentum, amivel megnyerhető a választópolgár, aki majd elmosolyog, és azt mondja: nahát, milyen aranyos, jó fej, kedves, elhivatott, érzelmes, állatbarát, szerető hitves, elesetteket felkaroló adakozó, önfeláldozó ember is ez az xy. Pedig egy frászt az!

Hillary az egyik legkeményebb, legmegalkuvóbb, legerőszakosabb nő, aki betette a lábát az amerikai politikába. Gond nélkül gázol át ellenfelein, a legkeményebb kifejezésektől sem riadva vissza készíti ki konkurenseit. A megalkuvásról meg bőven elég annyit mondani, hogy még mindig Bill neje…

De térjünk vissza oda, hogy miért dőlünk be ilyen átlátszó cseleknek. Az emberi psziché már csak olyan, hogy a kicsit, elesettet, gyengét védelmezi, vagy ha mégsem ilyen az alaptermészetünk, akkor a törvényeink, kimondott vagy kimondatlan társadalmi elvárásaink nevelnek ilyenné. Ilyesformán könnyen bedőlhetünk egy hüppögésre hajló asszonyi ajaknak, elhomályosuló tekintetnek. Ha esetleg van a környéken még egy bánatos szemű kutya, akkor még a végén adakozunk is. Az egész olyan, mint egy koldus stratégiája, hogy kicsikarjon tőlünk némi piára valót. A politikus egy fikarcnyival sem különb.

Természetesen a politikusok döntő hányada férfi, akiknek a férfias szerepeket kell eljátszaniuk: erős, megingathatatlan, határozott, bölcs, humoros, védelmező. Szegény Barack Obama be is vetette ezt, de mint ahogy a családi viták esetében is zömmel a nő, úgy New Hampshire-ben is Hillary nyert ezzel az olcsó trükkel.



Természetesen emellett ott vannak a kampányszövegek is, de az emberi előítélet már tereli a megítélést az aktuálisan szimpatikusabb szereplő felé és ez már fél siker. Ugyanis kampány és kampány között nincs differencia. Ennek igazolására tökéletes alkalom volt a 2006-os hazai választás. Persze, voltak nagy ígérgetések, lódítások, és természetesen eltérő megközelítések, de alapvetően nagyon sarkosan más világlátás és koncepció nem. Illetve kimondva talán igen, de gondolva már semmiképpen, amit jól mutat, hogy ma már az ellenzék is kezd reformszerűen gondolkozni, még ha az egészségbiztosítás kérdésében egészen mást mond, ami érthető, mert ennél jobb és kifizetődőbb politikai biznisz nincs. Elég egy kis demagógia és populizmus, melléállni a szegény elesetteknek, akikből rengeteg van, hiszen nincs család, aki ne lenne érintett ebben a kérdésben, és ígérgetni, hogy majd mi megmutatjuk, hogy. A már említett férfias, gondoskodó, gyámolító attitűd. Aztán persze, hogy megmutatják, de abban a középső ujjban nem lesz köszönet, ahogy azt már érezhették például a nyugdíjasok annak idején az Orbán éra alatt.
Csak nyeljük a maszlagot, terelődünk a hazugságerdőben, a gesztusáradatban és próbálunk eligazodni, mint egyszeri pszichiáter lódító korszakát élő gyerekkel. Most hazudik, vagy igazat mond?

Szegény amerikaiak ezt most benyelték Hillarytől, de nincs mit a szemükre vetnünk. Mi sem vagyunk egy fikarcnyival sem különbek, amikor a Viktor vezérről vagy a zseniális Feriről beszélve vitatkozgatnak családtagjaink, majd hajigálják egymáshoz öntudatosan és párthűségtől vezérelten a levesestányért.

Az érzelmek helyett sokkal bölcsebb lenne gondolkodni is, de arra vagy nincs idő, hiszen a gondolatokhoz információ is kell, vagy egyszerűen kényelmesebb ránézni valakire, és azt mondani, hogy az a valaki sokkal jobb, okosabb, tehetségesebb, szimpatikusabb. Indokunk nincs rá, csak ránéztünk és tudjuk. Aztán pár hónap múlva meg szidjuk, mint a bokrot. Ahogy majd az amerikaiak is ősszel.