Az irodalmi Nobel-díjas magyar író önéletrajzi műve a közelmúltban jelent meg franciául Natalia Zaremba-Huzsvai és Charles Zaremba fordításában az Actes Sud kiadó gondozásában. A regény Florence Noiville szerint a szerző élete és műve, a fikció és a realitás közti átjárások végtelen bonyolultságára világít rá. Ahogy minden fikciós műre hatnak személyes körülmények, úgy a visszaemlékezés is újrakonstruálja saját tárgyát. Kertész "könyv-végrendeletének" szenvedélyes központi kérdése valójában az, hogy létezik-e önéletrajzi igazság - hangsúlyozza a kritikus.
Kertész Platónhoz hasonlóan azt gondolja, hogy a filozófia lényege a dialektika, s csak a párbeszéd - amelynek formáját megtartotta - közelíthet a valósághoz. Így műve olyan, mintha végül tényleg egy másik "én" kérdezne, aki kételkedik és kijavítja az eredeti "ént".
Az író életének nagy epizódjait olvashatjuk újra: a deportálást, a hazatérést, az újra iskolába járást, a nácizmus után a sztálinizmust, művei és Nietzsche, Freud, Hofmannsthal, Canetti, Wittgenstein fordításainak körülményeit, miközben olyan érzékeny témákról is megosztja véleményét olvasóival, mint a család - amelyről egy időben azt gondolta, hogy "minden mentális betegség okozója" -, vagy mint a fiú és az apa közötti, mindig igazságtalan viszony.
"Kertész Imre még soha nem fedte fel ennyire önmagát. Egyszerűen és tökéletes intellektuális lelkiismeretességgel. Gombrowiczot idézve olyan emberekről beszél, akik mellett kisebbek leszünk. Az ő társaságában viszont elkerülhetetlenül felnövünk" - írta a Le Monde.
