„Mi rendes reakciós család voltunk”

Kezdjük is a legelején! Meséljen kicsit az ifjú évekről: milyen környezetben nőtt fel, mikre emlékszik szívesen, vagy kevésbé szívesen vissza!

Mindenre szívesen emlékszem, felhőtlen gyermekkorunk volt. Bátyámmal együtt klasszikus budai polgárcsaládban nőttünk fel a Németvölgyben (mai tizenkettedik kerület).Szüleim a háborús években kerültek Budapestre, mindketten vidéki származású, első generációs értelmiségiek. Édesapám jogász, édesanyám tanítónő. Éltük a jól nevelt polgárgyerekek életét, a Kiss János utcai tanítóképző iskolájába jártunk. Hozzánk hasonló társadalmi helyzetű családokkal tartottuk a kapcsolatot, sokan közülük ma is barátaim. Később a Márvány utcai suliba mentünk át, én pedig gimnáziumban a piaristákhoz kerültem. Onnan a Rákóczi Ferenc Gimnáziumba „igazoltam”, és ott is érettségiztem. Gyerekkorom szomorú adaléka még édesapám '56 utáni meghurcolása: állásából kitették, soha többet nem dolgozhatott jogászként. A börtönt megúszta, de rendszeresen jártak hozzánk a rendőrök. Pályája derékba tört, és ez meghatározta a mi életünket is: még a gimnáziumi továbbtanulásunk is kérdésessé vált.



Hogyan viszonyultak az 56 utáni megtorláshoz, lehetett beszélni erről?

Édesapám egy forradalmi tanács elnökhelyettese volt, és erről nálunk igenis lehetett beszélni. Csodálkozva olvasok mostanában néhány visszaemlékezést, amik szerint a forradalom tabutéma volt, hallgattak róla. Nem, nálunk semmi ilyesmi nem fordult elő, ahogy a Szabad Európát is rendszeresen figyeltük, ugyanúgy 56-ról is szó eshetett. Mi rendes reakciós család voltunk. (mosolyog)

Mit éreztek meg az megtorlásból? Ön akkor még csak kilencéves gyerek volt.

A tanítóképzős iskolában ez nem jelentett gondot, később a Márvány utcaiban nagyon is előkerült a forradalmi érintettség. Tudni kell, hogy ez akkor keményen „vonalas” intézménynek számított, az igazgató elvtárs listáján az igen „sötét”, polgári családból származók neve mellé egy X került. A továbbtanuláshoz már itt is ajánlásra volt szükség, engem pedig nem javasoltak, ezért mentem a piaristákhoz, ott nem számított a múlt. Az egyetemi felvételin viszont megint előkerült az ügy, a KISZ-ajánlásom például úgy kezdődött, hogy „nem volt KISZ-tag”.

Mi lett később a németvölgyi családi fészek sorsa?

Érdekesség, hogy a lakás ma is megvan, bár sajnos eltávoztak már a benne élők. Bátyámmal együtt tizenöt éve felújítottuk, de nemrég ő is meghalt, így rám és gyermekeimre maradt. Mi családi ügyvédi irodát nyitottunk benne, ami jelenleg is működik. Nagyobbik fiam él most ott.

Kalocsa és a Népköztársaság Ösztöndíj

Édesapja jogászként dolgozott, és ön is erre a pályára lépett. Volt ebben valamiféle atyai akarat, vagy véletlenül rendezte így az élet?

Nem volt ez megbeszélve, persze nyilván édesapám hatására is léptünk bátyámmal jogi pályára. De tényleg efelé húzott minket az érdeklődésünk. Nem készültünk tudatosan jogászoknak, csak egyszerűen a történelem, és valamelyest az irodalom érdekelt minket, semmiképpen sem a reáltárgyak. Kicsit azért benne volt az is, hogy édesapám a forradalmat követően csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni, mi pedig meg akartuk mutatni, hogy ez nem riaszt minket vissza a jogászkodástól. Igaz, nem is vettek fel elsőre az egyetemre, így el kellett mennem egy évre vegyészlaboránsnak a Műegyetemre. Ott nagy szeretettel fogadtak, hiszen tudták, nem lesz belőlem vegyipari szakdolgozó. (nevet) Végül előfelvételisként csak bekerültem az egyetemre, miután lehúztam a sorkatonai szolgálatot Kalocsán.

Következhetett a jogi egyetem. Sokak szerint ez az időszak eltöltött idő a fiatalság aranyéveit jelenti. Ön hogy emlékszik vissza a joghallgatói korszakra?

Az ELTE Jogtudományi Karára kerültem, és nagyon komolyan vettem a tanulást. Népköztársaság Ösztöndíjat is kaptam, amit – s ezt nem kérkedésből mondom – több százból csak tizenketten értünk el. Egyébként nagyon jó évfolyamom volt, sokakat ismertem már Kalocsán, és az akkor kötött barátságok ma is kitartanak. Kialakult egy olyan baráti kör, amelynek tagjai nem akartak semmiféle állami pozícióba kerülni a rendszerrel szembeni világnézetük miatt, és törekedtek arra, hogy független ügyvédek lehessenek. Salamon Lászlóval itt lettem nagyon jóba, katonatársam, évfolyamtársam, később kollégám lett, és ma is az.

Joghallgatóként ismerkedett meg a feleségével is...

Igen, ő egy évfolyammal alattam járt az egyetemre. Létezett egy hallgatói társaság, ami a hátrányos helyzetű családokból felvételizni szándékozó diákokat karolta fel. Itt tevékenykedett a feleségem is, és ebből a kapcsolatból a diploma után nem sokkal végül házasság lett. Én ügyvédként helyezkedtem el, ő pedig jogtanácsos lett egy cégnél. Az ő támogatása biztatása, segítsége nélkül nem is gondolhattam volna később a politikusi karrierre sem.

„Az igazság bajnoka ül egy szép irodában”

Ne szaladjunk még ennyire előre, maradjunk a diploma utáni időknél! Hogy sikerült ügyvédi pályára lépnie? Ez akkoriban csak keveseknek adatott meg.

Volt egy kedves csoporttársam, akivel jó barátságba kerültem. Neki kicsit nehezebben ment a tanulás, én pedig szívesen segítettem neki. Együtt készültünk a vizsgákra, és ezt a család meg akarta hálálni. Kérdezték, miben segíthetnek, én pedig az ügyvédjelöltséget kértem. Ők olyan magas kapcsolatrendszerrel rendelkeztek, hogy Aczél Györggyel el tudták intézni kinevezésem. Tulajdonképpen Aczél elvtárs juttatott a pályára. (nevet)



Milyenek voltak az első évek? Azt kapta kezdő ügyvédként, amire várt?

Meglepő volt először. Naiv, fiatal ügyvédként élt bennem egy kép a szakmáról: eszerint az igazság bajnoka ül egy szép irodában és eljár a bíróságon mindenki ügyes-bajos dolgában. Nagyjából így is alakult, csak a helyszín volt szokatlan. Bekerültem a Népszínház utcába , a Józsefváros szívébe, ami olyan volt, mint ma is. Az első napokban igencsak kemény világnak tűnt. Később azonban megszerettem azt a környezetet, tizennyolc évig dolgoztam ott, habár lehetett volna váltani. Megkedveltem a kisemberek világát, ők pedig nagy bizalommal fordultak hozzám. Kisebb kaliberű problémáik voltak, de hasonlóak a maiakhoz. Polgári peres, büntetőperes ügyek, lakásgondok, válóperek, szerettem ezeket intézni. Idővel aztán átalakult az ügyfélkör, és a kisemberek ügyei kisebb részét tették ki a munkának, inkább ismeretség alapján jöttek a kliensek.

Ezek szerint hamar felfutott a vállalkozás?

Jól ment az iroda, az biztos, nem panaszkodhatok. Az ügyvédek kiemelt helyzetet élveztek az akkori rendszerben. Sokkal kevesebben is működtünk, és mindenki ismert mindenkit, így akkora távolságok sem voltak köztünk, sem anyagilag, sem máshogy, mint ma. Persze, megvoltak az átkosnak is a maga sztárügyvédei...

Hogy ért véget az aranyélet? Miért hagyta abba az ügyvédkedést?

1988-ban egy szeptemberi vasárnapon a Magyar Rádióban Havas Henrik riportja hangzott el, ő pedig a Magyar Demokrata Fórum második lakiteleki tanácskozásáról tudósított. Olyan neveket említett, akik fantasztikus hatással voltak rám és az egész baráti körömre: Csoóri Sándor, Für Lajos, Fekete Gyula, Csurka István, az akkor még kevésbé ismert Lezsák Sándor nevét. Hétfőn az irodámban megírtam azt a levelet, amit meg kellett írnom, és elküldtem csatlakozási szándékomat az MDF-nek. Innentől kezdve megváltozott az élet. Bár még ügyvédkedtem tovább, egyre több időmet töltötte ki a közélet (politikának még nem mondanám). Megalakítottuk a második kerületben az MDF helyi szervezetét. Olyan legendás helyszínek fémjelezték ezt az időszakot, mint a MOM, vagy az Ugocsa mozi. Sodródtam az eseményekkel.

Hogy lett az ügyvédből szép lassan politikus, sőt miniszter?

Szerepet kaphattam az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, mert Für Lajos megtisztelt a bizalmával. Jogászokat kerestek éppen, mert rengeteg mindent kellett megfogalmazni, tárgyalás útján rendezni. Így esett rám is a választás. A jogászi pálya így szép lassan áthajlott politikusiba: beválasztottak az első országgyűlésbe, és a kormányban is megbízást kaptam. Azóta is itt vagyok.