Már a Marosi utcai patinás épület előterébe lépve éreztem, hogy valami rendkívüliben lesz részem. Reggel nyolc óra körül jártunk, a nyitás után nem sokkal: jókedvűen ébredve hívogatott az öreg rendelő. A portától a betegirányító rendszer felé fordulva azonban meghökkentő látványban volt részem: húszméteres sor kígyózott a kijáratig. Ideiglenes közlekedési fennakadásnak véltem csupán a jelenséget, és besoroltam egy középkorú, kötöttszatyros néni mögé. Rövid érdeklődésem után kiderült, hogy a múltkor fele ilyen hosszú sor is húsz perces várakozással járt, én pedig gyors fejszámolást után nem vállaltam a negyven perces álldogálást: így inkább elegánsan távoztam.

Második kísérletem már siker koronázta, legalábbis a délutáni kettőkor kezdődő műszak nem hozott csúcsforgalmat. A betegirányításig sima volt az út, és a kíváncsian várt hálapénzkassza sem okozott különösebb izgalmakat. Az ember szépen leszurkolta a vizsgálati adót, majd egy frissiben kiállított bizonylattal indulhatott a kezelés helyszínére. A második emeleten elhelyezett rendelők azonban mégsem tűntek könnyen bevehetőknek: a reggeli tömeg kétszerese koncentrálódott egy tizenöt négyzetméteres váróba.

Az egész helyzet kísértetiesen emlékeztetett a filmekben látott századeleji óceánjárókra, amelyek csomagterében új életről álmodó menekültek zsúfolódnak össze. Ki izgatottan, ki enyhe letargiába süppedve, ki csak közönyösen üldögélve várta a fejleményeket. A legtöbb páciensnek nem jutott már szék, így a falnak, vagy valamelyik rendelőajtónak támaszkodva próbált levegőhöz jutni. Olykor ez tragikomikus pillanatokat eredményezett, néha ugyanis egy-egy orvos nem tudott kijönni a mellékajtókon, vagy éppenséggel a mosdóból kellett a szerencsétlen betegeknek Zrínyit leiskolázó rohammal kitörniük.

A szorultság amúgy sem kellemes légkörét terrorisztikussá tette a fejek fölött, elérhetetlen magasságban elhelyezett óriási színes televízió, amely recsegő hangon bombázott minket Popey legújabb kalandjaival. Ez alatt egy szalagcsíkon pár hete lejárt rendelői hírek futottak, és néha megszakította az adást a dohányzás pusztító hatásairól vetített néma oktatófilm. Sokan igyekeztek hátat fordítani a megállíthatatlanul sugárzó tévének, azonban mások, opportunista lelkek, bizony csendes megadással inkább szembenéztek a vizuális attakkal. Köztük igazi generációs egységfront alakult ki: nyolcvanéves nyugdíjas és oldalláncos suhanc együtt bámulta tátott szájjal a spenótzabáló tengerész kalandjait.

A kéretlen rajzfilmfogyasztás mellett a hangulatra a bizonytalanság nyomta rá erősen bélyegét: senki sem tudta, ki kicsoda után következik az egyes rendelőkben. Ekképp azt sem tudtuk felbecsülni, hogy mennyi lesz a várakozási idő, ergo hány Popeyt kell még végigizgulnunk a dokiig. Ehhez tisztában kellett volna lennünk a várótermi populáció vizsgálati eloszlásával, amit néhányan meg is próbáltak felmérni. A bekiabálásos közvélemény-kutatások („Hányan várunk Lukács doktornőre?”, vagy: „Nőgyógyászatra tart még valaki?”) nem hoztak reprezentatívnak tekinthető eredményt, sokan csak motyogtak maguk elé rendes adatközlés helyett.

A rendelés gyorsaságára ellenben nem lehetett panaszunk, átlagosan negyedóránként bocsátott aki magából az orákulum a randomszerűen behívott áldozatokat. Előfordult az is, hogy két percbe telt, míg egy idős házaspár tagjai besegítették egymást az emelt küszöbű vizsgálóba, majd fél perc múlva már kifelé tessékelte őket egy meglehetősen fáradt fehérköpenyes. Akárhogy is, a gyors körforgás ellenére valahogy nem akart elfogyni az embertömeg, sőt az újak folyamatos érkezésével még átláthatatlanabbá vált a rendszer.

Ráadásul az újabb páciensek invitálását a távozó régiek végezték, így túl azon, hogy mindenki megtudhatta a soron következő beteg teljes nevét, néha nem is volt egyszerű kideríteni, hol tartózkodik a tömegben a név tulajdonosa. Az idő pergett, így elkerülhetetlenül én is sorra kerültem. A szentélybe toppanva a légkörön érezhető volt, hogy engem sem fognak sokáig marasztalni, amíg van lábam, azon kell majd elhagynom mielőbb a helyiséget.

Sebes adategyeztetés, még sebesebb diagnózis, majd a doktornő egyszemélyes statáriális bíróságként tüstént eredményt is hirdetett: ez bizony valamiféle fertőzés, kenőcsöt rá. Az ítélet megszületett, a rutinos ápolónő rögvest gépre is veti a kórismét, és a javasolt megoldás recept formájában köszön vissza. Nem telik el öt perc, és kezemben a papírral azon kapom magam, hogy alkalmi hangosbemondóként a következő pácienst szólítom. Mint kiderül, nem kellett volna a hangerővel annyira bőkezűen (inkább bőtorkúan) bánnom, szegény sorstársam ugyanis épp az orrom előtt foglalt helyet.

A rendelő klasszikus budai lépcsőjén levágtázva a megkönnyebbülés jóleső érzése járja át tagjaim: az eufória oka azonban nem egy halálos betegség elkerülése, hanem csak a kellemetlen miliőjű hajógyomorból való szabadulás. A földszintre érve kajánul szemlélem a betegirányító sor előtt képződött, újfent rekordhosszú sort, és a gyógyulás vámszedőinél ütemesen csörrenő százforintosokat.

Eközben egy kedves öreg néni a vizitdíj eltörléséhez gyűjt aláírásokat, és épp a portásnál próbálkozik. A kopaszodó kórházi dolgozó óvatosan körülnéz, hogy nem látja-e senki, majd csendesen odasúgja a néninek: „Na mutassa azt a papírt Hölgyem, hol kell aláírni...”