A 250 festmény, rajz, metszet azokat az alkotásokat mutatja be, amelyek 1914 és 1933 között születtek, elsősorban Otto Dix, George Grosz és Max Beckmann művein keresztül. A három festő a történelmi festészet hagyományát eleveníti fel, de nem a hősi gesztusokat, a tábornokokat, katonákat misztifikálják, hanem a szörnyűségeket ábrázolják, és a háborús szónoklatokat, nemzetieskedő, rasszista közhelyeket teszik nevetségessé. Grosz szivarozó, pocakos, élveteg polgárokat festett, mert így akart megszabadulni az átélt borzalmak súlyától. "Tíz évig álmodtam, hogy romokban heverő házak között vonszolom magamat, olyan keskeny utcákon, ahol alig férek el" - mondta.

Grosz és Dix 21-22 évesek voltak, amikor a frontra küldték őket. Beckmannt szanitécként hívták be. "A lövészárokban, a félhomályban félmeztelen, vérrel borított embereket láttam. Jézus megkorbácsolásának új víziója ez" - emlékezett Beckmann.

Hármuk közül Grosz volt az, aki politikailag közelítette meg a témát. Dix dokumentálni akart, Beckmann pedig az emberi áldozat ábrázolását állította műve középpontjába.

A nácik mindhármukat rossz szemmel nézték. Grosz és Beckmann emigrált, Dix pedig helyet kapott az "elfajzott művészetet" képviselők náci listáján.