Neveljünk magunk kismadarat!

Aki már nevelt elárvult kis állatot, legyen az bármilyen fajú, fajtájú, az tudja, hogy nem könnyű dologra vállalkozott. A gyakori - még éjjel is fontos - etetés emberpróbáló feladat. Nem is mindenki vállalkozik rá, ez indokolja például a kézből nevelt papagájfiókák elég borsos árát.

Hogy miért kényszerül rá mégis a madár tartója? Sokszor a madárszülők nem ülik, vagy csak részben ülik meg a tojásokat, előfordul, hogy a kotlás félidejében leszállnak a tojásokról, és sorsukra hagyják őket. Ennek oka a társas röpdékben tartott madaraknál lehet az állandó (más madaraktól való) zavarás, vagy a gyakori emberi beavatkozás (a fészek túl sűrű ellenőrzése). A madárszülők gyakorta megeszik a saját tojásaikat, ami lehet rossz szokás, lehet genetikai zavar, de akár szervezetük fehérjehiánya is lehet a magyarázat kannibalizmusukra. Előfordulhat, hogy csak ritkán vagy egyáltalán nem etetnek (mint a kakaduk), vagy megtépik a fiókájukat, amikor a tolluk fejlődni kezd, illetve a fiókáknak csak egy részét gondozzák, a többit pedig magukra hagyják, vagy kidobják az odúból.

A mesterséges felneveléssel a cél, hogy alapvetően megmentsük a kismadár életét. Sok díszmadártenyésztő - sajnos - a japáni sirálykapinty segítségét veszi igénybe, ő ugyanis olyan erős szülői ösztönnel rendelkezik, hogy akár még egy kockacukorra is képes ráülni. Előfordult, hogy két hímet téve a kalitkába, a fészekbe helyezett idegen tojásra mindketten ráültek. A gond csupán ott van, hogy a sirálykával felnevelt idegen kismadarak felnőtt korukban nem saját fajtársaikhoz, hanem nevelőszüleikhez fognak vonzódni, és velük akarnak majd párba állni. A másik gond, hogy ha genetikai zavar okozza a problémát, akkor ezt a fióka is örökölheti.
Ha mégis vállaljuk a feladatot, pár nagyon fontos dogot tudni kell. A fiókát egy-két óránként etetni, itatni kell. Minél fiatalabb, annál kevésbé tudja elviselni a tartós éhezést. Sajnos előfordulhat, hogy a hosszabb ideig (fél-egy nap) tartó táplálékhiány ellenére még él, de már annyira legyengült, hogy a táplálékot a szervezete már nem tudja feldolgozni, és emiatt az etetés után néhány órával elpusztul.

A magevő madarak (kanári, Gould amandina stb.) kicsinyeiket vegyes táplálékkal, tehát begyben puhított apró magvakkal és rovarokkal etetik. Az énekesmadár-fiókák etetésére a legmegfelelőbb a szakboltokban, vagy állatgyógyszertárakban kapható por alakú speciális táp, amely tartalmazza a megfelelő tápanyag, vitaminok és ásványi anyagok mellett az emésztéshez szükséges enzimeket is. A kezdetek kezdetén 1:7 arányban meleg vízzel hígítsuk fel, majd ezt a keveréket műanyag fecskendővel cseppenként adagolhatjuk a csöppségeknek. Ha fecskendővel óvatosan megkocogtatjuk a csőrüket, akkor szinte azonnal szélesre tátják csőrüket és elkezdik ingatni kis fejüket, nyelvüket pedig ide-oda mozgatják. Ahogy a kicsik nőnek, a keveréket sűrűbbre is készíthetjük. Először 3 óránként, majd a későbbiekben naponta 3-4-szer etessünk. Ha nincs madárnevelő tápunk, akkor az elején adhatunk a kismadárnak főtt tojás sárgáját is, meleg vízzel pépesre hígítva. A későbbiekben megdarált hántolt magvakat adhatunk a péphez.
Kezdetben fészekhez hasonlító, szénával, vagy puha rongyokkal bélelt dobozban pihenhet a kismadár, később kalitkában célszerű tartani, de a szabadon röpködést is naponta lehetővé kell tenni számára. Melegítés gyanánt megteszi egy asztali lámpa, de előtte tenyerünkkel mindenképpen ellenőrizzük, nincs-e túl közel a lámpa, nehogy túlhevüljön a kis pihés. Etetés után takarjuk be egy kis szőrmedarabbal, ami egyrészt az anyai toll érzését adja számára, másrészt a melegen tartásban is segít.

A kézből nevelt kismadarak csak néhány hétig jelentenek ilyen komoly gondot, mert miután rászoktak a mageleségre, megszabadulunk az állandó, rendszeres kötöttségtől. Hihetetlenül kedvesek, és szelídek lesznek, sokszor még a macskától sem félnek, ezért nagyon kell rájuk vigyázni.