Milyen rémisztő egy földönkívüli lény, aki elrabol és belemászik az agyunkba, matat benne, összezavarja az időérzékünket. Vagy egy vérengző mutáns farkas, oroszlán, kutya, aki emberi belső szerveket fogyaszt, és ok nélkül támad. Esetleg a halottak szellemei, akik visszajárnak, és éveken át kísértenek, megszállnak, bántanak. Aki hisz ezekben a lényekben (ufókban, eltévedt lelkekben), minden bizonnyal inkább fél tőlük, mintsem szívesen vendégül látná őket otthonában vacsorára egy kellemes nyári este. Pedig, akiktől valóban félnünk kell, hiszen nem a filmek kitalációi, hanem a valóság: mi magunk vagyunk. Persze, nem mindannyian, így például nem kell feltétlen rettegnünk ezentúl a szomszéd nyolcvanéves Józsi bácsitól; de ha egy apró hiba csúszik az emberi szervezetnek nevezett tökéletes gépezetbe, minden másnál szörnyűbb tettekre lesz képes.

Akkor most mi legyen, féljünk önmagunktól? Hiszen ezek is mi vagyunk. Egy kis fizikai, szellemi, lelki defektussal; ami úgy tűnik, az ember sajátja, én legalábbis még nem hallottam skizofrén kutyáról, szadista macskáról vagy pszichopata százlábúról. Ha róluk készítenének filmet, az inkább komédia lenne, mintsem thriller vagy horror. Az emberi test, lélek és elme torzulásai azonban remek alapanyagul szolgálnak a filmművészet számára. S itt sem maga a szörnyszülött, elmebeteg vagy sérült lelkű főhős a legrémisztőbb, hanem az, hogy ő is egy ember, mint mi, csak a tökéletes természet ezúttal egy apró hibát vétett.

Egy hibás gén, túl sok vagy kevés hormon, minimális elváltozás az agyban; és egy embertársunkból máris cirkuszi látványosság, elmegyógyintézet- vagy börtöntöltelék lesz, akitől a valóságban sikítva menekülnénk, a moziban ülve pedig tátott szájjal bámulunk, vagy épp elszörnyedve csukjuk be a szemünket. Ami furcsa és ráadásul még ritka is, általában félelmetes. De ha ilyenkor a lelkünk mélyére néznénk, leginkább attól szörnyednénk el, hogy mégsem mi vagyunk a világ urai; csak gondol egyet a „megtervezőnk”, és egy apró módosítással fenevadként vagy épp növényként végezhetjük; és nincs reklamációs iroda, ahol panasszal élhetnénk az emberhez méltatlan létezés miatt.

A filozófiai sík után kanyarodjunk vissza az orvostudományhoz, hiszen itt azért az övé a főszerep. Vegyünk sorra néhány klasszikus és kevésbé ismert filmet, melyek sérült főhőseit defektusuk ellenére szerettük (például Forrest Gumpot), vagy épp féltünk tőlük (mint Hannibal Lectertől) - ez utóbbi lesz a gyakoribb.

Autizmus

Az autizmus egy idegi-fejlődési rendellenesség. A beteg társadalmi kapcsolataiban, kommunikációs képességeiben nehézségek mutatkoznak, nehezen viseli a szemkontaktust. A rendellenesség eredete ismeretlen. Két típusa van, az erős Kanner-szindróma és a gyengébb Asperger-szindróma. Asperger-szindróma esetén a páciens írásban kiválóan képes kommunikálni, de a metakommunikációs eszközök (arckifejezés, testbeszéd, hanghordozás) értelmezése nehezen megy neki. Az autista emberek számos esetben fejlődhetnek a memória terén, így képesek lesznek számolási és memóriafeladatokat megoldani, olykor az egészséges emberek között is kiemelkedő eredménnyel. A tünetek hároméves kor előtt megjelennek. Az autizmust jelenleg még nem lehet teljes mértékben gyógyítani.

A filmvászon leghíresebb autistája talán Dustin Hoffmann, azaz az 1988-as Esőember Raymond Babbittje. A közönség ebből a filmből ismerte meg közelebbről ezt a betegséget, és tudhatta meg, hogy az autisták sokszor saját nevüket sem tudják rendesen kimondani (Raymond-Rainman), furcsán beszélnek, járnak vagy néznek; ám gyakran könnyebben végeznek el bonyolult matematikai műveleteket, mint ép társaik. A filmben a pénzsóvár Charlie (Tom Cruise) épp autista bátyja segítségével értékeli át saját életét, és helyez fontosabb dolgokat végül a pénz elé. Az autizmus önmagában nem félelmetes, és a film műfajából adódóan is szimpatizálunk Raymonddal, nem pedig rettegünk tőle; ám más jellegű filmekben, mint A kocka című 1997-es thrillerben szereplő autista, Kazan (David Miller) például a hátborzongató helyzetből való szabadulás egyik kulcsa lesz permutációszámolási zsenialitásával.

Disszociatív személyiség

A disszociatív személyiségzavarban szenvedő egyénnek két vagy több elkülönült személyisége van saját névvel, emlékezettel. Kialakulásához vezethet valamilyen kisgyermekkori súlyos trauma, családi szexuális vagy egyéb visszaélés. A betegség tünetei a fejfájás és az emlékezetkiesés. A disszociatív személyiség létrejöttének oka, hogy a beteg képtelen feldolgozni az őt korábban ért traumát, ezért létrehoz magának egy külön világot, amely egyáltalán nem emlékezteti a történtekre. Emellett megmarad a régi énje is, de hol az egyik, hol a másik kerül a felszínre: a két én általában egymástól nagyon különböző személyiségjegyekkel rendelkezik.

Ezt a betegséget szintén kedveli a filmművészet; számos főhősről derül ki a film végére, hogy több személységgel rendelkezik, esetleg másik énje segítségével próbált meg ártani magának, vagy követett el gyilkosságokat. A titkos ablak című 2004-es film Mort Raineyjét (Johnny Depp) üldöző, az írót plagizálással vádoló férfiről is kiderül a végére, hogy ő maga. Az Azonosság című 2003-as thrillerben szereplő gyilkosnak pedig nem két, hanem tíz személyisége van, férfiak és nők egyaránt, sőt, még egy gyerek is. A tíz én közül azonban csak az egyik rendelkezik gyilkolási hajlammal. A filmben arra látunk példát, hogy a beteg nem dolgozza ki részletesen egyes személyiségeinek történetét: itt például amerikai államokról nevezi el őket, és egy napra teszi születésnapjukat (a sajátjára). A főhős egyik film esetében sem tud másik énjéről, illetve énjeiről; így az ő és a közönség számára is megdöbbentő, mikor minderre fény derül.