Az Operabál exponált alkalom: a hazai sztárvilág, és „arisztokrácia” krémje váltja meg a méregdrága jegyet az impozáns előadókat felvonultató showra. Tény, hogy a nagyzolás, és az elegancia túlfeszített megjelenítése az átlagember számára rendkívül irritálóvá teszi a bált. Az még hagyján, hogy mesehősökről elnevezett koktélokat kevernek a mixerek (bár ki a francnak lenne kedve Brémai muzsikusok nevű alkoholmentes italkülönlegességet nyakalni?), és az is még lenyelhető, hogy Hamupipőkének becézett, kisorsolt és drágán felöltöztetett hölgyek nyitják meg a mulatságot. Viszont nehezen mehetünk el amellett, hogy az MTI és számos más médium hírértékűnek tartja, hogy a háziasszony, Korcsmáros Nóra „Swarowski-kristályok százaitól csillogó-villogó” estélyiben feszített, és hogy a kopasz (fúj!) Miss Tanzánia görög stílusú ruhacsodában tarolt.

Alapvetően nem az Operabállal van gond, az maradjon csak meg a sznob multimilliárdosok erősen ízlésficamos öntömjénezésének, a pénzügyi elit magamutogató tobzódásának, csak a média ne ájuljon már el az egésztől. Mi abban a hír, hogy limuzinokból vörös szőnyegen a bulvársajtó által szupersztárokká erjesztett senkik korzóznak elő? Miért kell a Fókusznak több részben foglalkoznia azzal, hogy Andy Vajna nője hány óráig turbósította hajkoronáját erre az egy estére? Kit szegez a képernyő elé, hogy a bálon üzemelő Zwack Kávéházban különböző páholyokból érkező vendégek milyen két mondatot böfögtek oda egymásnak? Sajnos, az a baj, hogy sokakat. „Hála” a sztárcsináló, celebfanatikus bulvármédiának, az átlagember igenis az irigységgel vegyes áhítattal lesi az Operabál minden apró rezdülését.



Vagy pedig, és talán ez a szerencsésebb eset, síppal, dobbal, nádihegedűvel tiltakozik ellene, ahogy idén is történt. Túl azon, hogy a bálozókban abszolút semmiféle lelkiismeret-fordulást nem fog okozni a proletár-rétegek és a burzsoázia közti szakadékot reprezentáló internacionálés pogózás, csak tovább srófolja az esemény hírértékét. Az állatvédők szőrmebundák elleni kollektív hörgése sem fogja csődbe dönteni a prémfeldolgozó-ipart, a virágzó bundakereskedelmet. Valamire azért mégis jó a lázadás. Cinikusan hangzik, ám remek alkalmat kínál arra, hogy felkorbácsolja a mindenkiben lappangó burzsoáfóbiát, és köztémává emelje a gazdagok elleni fröcsögést. Kinek nem esik jól legalább haveri körben egy remekbe szabott verbális rúgást tenni a tucatmédiumok által elitnek beharangozott múlócsillagokon? Ki az, akit nem nyugtat meg, hogy erkölcsi fölénye birtokában megsemmisítően szólhatja le a „rózsadombi arisztokráciát”?

A gőzlevezetésen kívül azonban oda kellene kihegyezni az Operabált minden aspektusából körbejáró közbeszédet, hogy miért is káros a média által ránk erőszakolt celebbuzi értékrend, miért Győzikék, és Kelemen Annák a viszonyítási pontok. Miért árad az a félrevezető maszlag a kereskedelmi tévékből, hogy aki gazdag, az érdekes, sőt, értékes is? Nyilvánvalóan gazdasági (nézettségi) megfontolásokból. S az a baj, hogy sokan magukévá is teszik ezt a púdermorált, és valós, létező értékeknek tartják a tévéből nyomatott idiotizmust.



Tisztázni kellene a konzumrabszolgák fejében, hogy attól, hogy valaki a pénzügyi elit részese, még nem lesz a szellemi elitnek is tagja. Demagógnak (vagy épp közhelynek) hangozhat, de igaz: aranyláncokkal, sztárallűrökkel, tévéshowkká tupírozott válásokkal még senki sem vásárolt magának műveltséget, bölcsességet, csupán kétes népszerűséget, és átmeneti celebkultuszt.

Ám azt is be kell látni, hogy amíg lesz bulvárra éhes közönség, amíg lesz kinek eladni ezt a médiamákonyt, addig mindig is Anettkák fogják tematizálni a tévét, a rádiót, a lapokat, az internetet, és persze az átlagpolgárok egyszerű világszemléletét. Naivitás azt hinni, hogy a bulvár eltűnik: amíg lesznek a napi Mónika-betevőre betegesen rászoruló fogyasztók, addig ők ki is lesznek szolgálva. Operabállal, Balázs Show-val, Blikkel, Napi Ásszal és persze a politikai bohóckodással, azzal, ami jön. Aki pedig az árral szemben úszik, vagy hülye másként gondolkozó, vagy hamar partvonalon kívülre kerül. Vagy mindkettő.



Ahogy egy népszerű konzumkritikai blog fogalmaz: „Fogyassz, herdálj, szenvedj!” Aki erre fogékony, azt kár is Máraival sokkolni. Aki pedig minimális intelligenciával rendelkezik, nem az Operabál és a riói őrjöngés bűvöletében görnyed farsangkor a tévé elé. Hanem csendben röhög az erre izguló tömegen, esetleg kimegy az Operához és egy jóféle, vidám pogrom keretében fejezi ki alternatív gondolkodásmódját. Ám, ahogy sejtem, hamarosan az önfeledt demonstrálgatást is ki fogja sajátítani magának a szolgáltatószféra: külön jegyért szimpla állóhely (ahonnan csak ordítani lehet), és persze tombolóhely (ahol pedig tamtamozni, ugrálni, pörögni, tüzet gyújtani lehet) is lesz. Esetleg szervezett turistaakciók keretében utaztatják ki a globális méretekben gondolkozó anarchistákat a bécsi operabálra, ami mégiscsak sokkal felfújtabb bohóckodás, mint szerény tükörképe, a hazai.