Tizenegyedik évébe lépett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanult, erdélyi és anyaországi fiatalokból alakult kis kolónia együttléte. A csoport tagjai most - március másodikáig - a Szombathelyi Képtárban mutatják be legfrissebb termésüket.
A csoportos tárlat tizenhét szereplője közül Incze Mózes a székelyföldi Baróton született, majd a marosvásárhelyi Képző- és Iparművészeti Líceum elvégzése után került Budapestre, ahol az ezredfordulón szerzett diplomát. Már a következő esztendőben Pannoncolor díjat kapott, egy év múlva pedig Székely Bertalan díjban részesült. A nagybányai hagyományokat fejleszti tovább olajjal festett vásznain. Szívesen és gyakorta örökít meg vízparton legelésző lovakat, fürdőző vagy napozó és csónakázó fiatalokat. Talán a csíkos leplek okozzák, amelyekbe olykor köpenyként burkolóznak, de ezek a kimondottan mai alakok valamiféle archaikus hangulatot árasztanak, szinte biblikus üzenetet közvetítenek a mai nézőnek.
A szombathelyi csoportos vendégszereplés hátteréről kérdeztük a jelenleg Isaszegen élő és alkotó Incze Mózes festőművészt, aki így beszél a közösségükről:
- A Magyar Képzőművészeti Egyetem 1995-ben indult évfolyamának egy csoportja komolyabban gondolta a szakmai gyakorlatot az átlagnál, és a kötelező, mesterek által felügyelt intézményi művésztelepek mellett 1997-ben megalakított egy csoportot, amely a nyári vakációban önállóan teremtett közös lehetőséget a művészi munkára és az önfejlesztésre. A csoport egyik tagjának a romániai Élesden lakó szülei - a Bodoni házaspár - felvállalta a helyszíni szervezést a Nagyváradhoz közel eső bihari városkában. Mi pedig összepakoltuk felszereléseinket Budapesten, és kivonultunk a Sebes-Körös festői völgyébe festeni és faragni. Az azóta eltelt évek megváltoztattak sok mindent, ma már mindnyájunk zsebében ott lapul az egyetemi diploma. Többnyire került hozzá műterem is előbb-utóbb, és számos egyéni kiállítás áll már mögöttünk. Ami viszont változatlan maradt: a nyár egy bizonyos napján minden évben Budapest felől megrakott autók futnak be Élesdre, a kiszállók bejárják a terepet, és kezdetét veszi egy új időszámítás, amelyben megvan a munkának, a pihenésnek és az ünneplésnek is a maga helye. Mindig mindent teljesen tiszta lappal kezdünk, hozott szabályok nincsenek és itt a kívülállók is minket másként ismernek - vagy sehogyan sem. A művészek ott vannak egymás számára, mint kolléga, barát vagy akár kritikus - ha kell -, de sohasem versengő vagy számonkérő szándékkal, mert ez az egyének kényszerű hasonulásához vezetne hosszútávon, ezzel pedig kezdetben rejtett, majd egyre inkább feltörő feszültségeket idéznének elő.
- És a művészi kiteljesedés?
A művésztelepi közös munka mellett egy alkotócsoport másik fontos megnyilvánulási formája a nyilvánosság előtti együttes megmutatkozás. A kollektív kiállítások szervezése mindig bonyolult folyamat, mert ezáltal nemcsak a művek, hanem a művészek is óhatatlanul egymás mellé állítódnak, ez az összehasonlítás pedig belejátszik a seregszemle összképébe. Az élesdiek esetében az a jó, hogy a szenvedélyesség jól összefér a megfontoltsággal, akárcsak a geometrikus absztrakció az organikussal, a többé-kevésbé realisztikus életkép a fantázia szárnyalásával. A legkülönfélébb stílusok és temperamentumok képesek itt békésen egymás mellett élni, ezek a párhuzamos világok pedig kölcsönös megbecsüléssel viseltetnek egymás iránt. Ez az az erőtér, amelyben immár több, mint egy évtizede otthonosan érzi magát egy maroknyi fiatal alkotó, akárcsak - legalábbis reményeink szerint - bárhol és bármikor a potenciális tárlatlátogató - zárta eszmefuttatását a fiatal festőművész.
