Tartozom önöknek egy vallomással. A családi legendárium szerint nagyanyám bátyja a Hunyadi/Hungária Waffen SS (25. SS Hunyadi Páncélgránátos Hadosztály) kötelékében vett részt a kitörési kísérletben. A Pali magyar katonatisztként kezdte pályafutását és a szélsőjobbhoz való politikai vonzódásában magam – saját okoskodásom alapján – fontos elemnek érzem, hogy vérségileg nemigen felelt meg a kor támasztotta nacionalista követelményeknek.
Igaz, jó felerészt valóban „talajgyökeres” nagyszemű kun vagy besenyő, tanyasi beltenyészet volt, afféle füzesgyarmati vastagnyakú kálomista, ám másik részt szarvasi evangélikus, egy erősen szlávos hangzású, egyben egy felvidéki településre utaló névről magyarosító apával. Magyarán szólva fél/negyed-tót volt az istenadta., és ez lett az asszimilációs törtetésből, az identitáshazugságból. A békési parisztok már csak ilyenek, vesd össze: Csurka István egy református tiszántúli magyar ember, szlovák névvel… Turáni és nordikus egyszerre, akár szép példánya is lehetett volna a „fajnak”, ha nem feledjük, hogy a lenézett szlovák képviselte a náci fajelmélet által üdvösnek tartott és a felsőbbrendűnek vélt magyar, a „fajgyalázásból” született, úgy nevezett europo-mongoloid rasszt. Az ’50-es években disszidált nyugatra, majdnem vitte a családot is, de nagyapám megijedt az övébe dugott stukkertől. Pedig apámat már le is szedálták, nehogy felsírjon a határon, és ÁVO-sokat kellett kerülgetni a lakásban, akik bőrkabátban várták a háborús bűnös felbukkanását.

Ezek ott kint a Hősök terén, akik ugyanúgy bújnak Y-szíjba és a skinhead-mozgalomból, második világháborús egyenruhákból összefércelt egyenszerű ruhákba, mint transzvesztita művésznő a tollboába és műszempillába. Nagyjából annyira felelhetnek meg a saját maguk támasztotta fajbiológiai követelményeknek, mint a Pali. Bizony, a háború vége felé már kevésbé volt elitcsapat az az SS, ami példaképe a koszorúzó bakancsosoknak, nem kértek már se pedigrét, se 180 centit, mint a hőskorszakban. Eleve: már magyarokat is felvettek, sőt olyan tatár és kalmük Waffen SS-ről is szólnak a visszaemlékezések, akik azért csatlakoztak a Harmadik Birodalom erőihez, mert utálták az oroszokat és a szovjetet. Budapest védői egyszerre álltak a Magyar Királyi Honvédség, a Wehrmacht, a Waffen SS és a nyilasokból szerveződött Nemzetszolgálat egységeiből. Ne feledjük a bolond Prónay különítményét sem, maga a bajtársi férfitársaság névadója is ekkor vesztette életét a harcokban, 70 évesen. Az agg militarista továbbra is búr kalapot hordott és lovaglóostort, mert az jól ment a csizmájához, olyan férfias volt. Egyszer érdemes lenne feltérképezni a látens, vagy manifeszt, ám titkolt homoszexualitás és az egyenruhafétis közötti összefüggéseket.

Budapest bekerítése meglepte a német és magyar hadvezetést. Hiába próbálták meg Budapestet „nyílt várossá” nyilvánítani, Hitler még november végén erőddé nevezte ki fővárosunkat, hogy háztól-házig folyó harcokban jusson Sztálingrád sorsára. Parancsnokául Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornokot nevezték ki. A németek ugyan már december 28-án megkísérelték volna a kitörést, Hitler az utolsó töltényig és vércseppig való küzdelmet parancsolta. Malinovszkij marsall december 29-én megadást javasolt a védőknek, amit a német parancsnokság visszautasított.
A saját erőkhöz való visszavonulás közben a magyar származású Steinmetz Miklós aknára futott gépjárművével, Osztapenko százados pedig máig vitatott eredetű aknatűz áldozata lett. Januárban orosz SS-önkénteseknek sikerült vízi úton átjutnia az ostromzáron. Budapest ostroma alatt a nyilas pártszolgálatosok terrorizálták a lakosságot, a gettókban razziákat tartottak. Az ostrom nagyjából 38. 000 polgári halottat követelt, ebből 15. 000 körüli volt a zsidók aránya, akik zömmel a nyilasok atrocitásainak estek áldozatul. Pfeiffer-Windenbruch parancsára a védők erőit átcsoportosították Budára és január közepéig felrobbantották a dunai hidakat. A Budán folytatódó ostrom idején a szovjet csapatok a Városmajorig jutottak, ahol a gyerekekből és nyilasokból álló Vannay Rohamzászlóalj többször is feltartóztatta őket, komoly véráldozatok árán. Január végére a szovjetek felőrölték a Rózsadombot védő Egyetemi Rohamzászlóaljat. Február 11-én a szovjet erők és magyar önkéntesek elfoglalták a Citadellát, a Várba és a Vizivárosba visszaszorult védők helyzete reménytelenné vált. Pfeiffer-Windenbruch a tiltó parancs ellenére a kitörés mellett döntött. A Széna tér és Mechwart liget felé sikerült a kitörés, ám a Szilágyi Erzsébet fasor és az Ördögárok felé tartva a német, magyar és az SS kötelékébe tartozó ukrán-orosz erők majdnem fele az első órákban elpusztult. A kitörést a hadtörténet a második világháború egyik legnagyobb arányú vérveszteséggel járó akciójának ismeri. A széttöredezett kis csoportokat budai és környéki hegyek különböző pontjain számolták fel.

Ennyi lenne a „becsület napjának” története. A kísérlet, hogy a végül vesztes oldalon állókat a jó oldal képviselőinek, a magyar érdekek védelmezőinek állítsák be, ugyanúgy egy gyilkos eszme mítoszteremtése, mint az, amikor a „felszabadulást” ünnepeltették velünk. Nyilván mindkét oldalon voltak olyanok, akik azért küzdöttek pont ott, ahol, mert úgy vélték, azzal szolgálják az ország érdekeit, de állásfoglalásukkal – végső soron – egy totális diktatúra hatalmát szolgálták.