Noha fordítók már több ezer évvel ezelőtt is dolgoztak, azonban a tevékenység elmélete csak a XX. század második felében jelent meg. Ez azt is jelenti, hogy az évszázadok folyamán a fordításról való gondolkodás alapja csak a különféle gyakorlati tapasztalatokra szorítkozott. Változást az hozott, hogy szükség volt a fordítás oktatáshoz szaknyelvre és átadható elméleti tudásra. Ekkoriban jelentek meg a nyelvészek, akiknek azonban nem volt gyakorlati tapasztalatuk a fordítás terén.

Tehát eleve egy teoretikus késéssel indult az új tudományág, ami sok helyen magyarázza is ellentmondásosságát. Eleve több tudományos definíciója van a fordításnak, a lényeg azonban annyi, hogy „A” forrásnyelvű szöveget át kell ültetni „B” célnyelvűre a közölt információk megőrzésével, mondjuk angolról magyarra. Hozzátéve persze hogy a fordító szemezget a rendelkezésére álló szavakból, kézzelfogható alapelvek szolgálnak kiindulásként a munkájukhoz, de rengeteg szubjektív döntést is hoznak.

A fordító keze tehát meg van kötve alkotói szabadság tekintetében, hiszen a szöveg számos aspektusát és a benne található információkat vissza kell adnia. Azonban sokszor adódik több lehetőség, és mivel nincs tökéletes fordítás, ki kell választani a legközelebb álló verziót, vagy a legértékesebbet, ami még nem torzítja durván az eredetit. Talán hasonlót érezhetnek a zenészek, ha feldolgozást adnak elő.



Még egy fontos elem nehezíti szegény fordítók amúgy sem egyszerűnek tekintett munkáját: amikor lefordítunk egy szöveget, figyelembe kell vennünk, hogy nemcsak más nyelvet beszélő olvasókhoz is szólhat, hanem más kultúra képviselőihez is. Hétköznapi példa, hogy egy adott magyar szövegből például nem lehet szóról szóra lefordítani a mákos guba nevét, hiszen egy Magyarországot nem annyira ismerő ember számára nem mond semmit.

De minden humoros szöveg is külön körültekintést igényel, hiszen a poén, vagy a vicces elem átadásához szükséges, hogy kettős legyen a fordítás. Egyrészt egy hétköznapi (akár szóról szóra) visszaadás, másrészt egy szimbolikus. Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy inkább a formához, vagy inkább a tartalomhoz kell hűnek maradni, hiszen a nyelvi humor nem minden eleme adaptálható „veszteségek nélkül”.

Elméleti alapon a fordításelméletben sokszor találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy a fordítás lehetetlen. Persze ennek ellentmond a több ezer éves gyakorlat. De tény, hogy bármi kerül a kezünkbe nem eredeti nyelven, biztosak lehetünk abban, hogy valamennyire deformált szöveget olvasunk, még a legkörültekintőbb munka esetén is. Egy, vagy több ember nyelvi és kulturális szűrőjén keresztül látjuk az adott szöveget. Ahogy Kosztolányi is megmondta: fordítás: ferdítés. Nem szándékos, a nyelvek, kultúrák és ember közötti különbség az alapja.

Ne felejtsük el például, hogy anyanyelvünk nagyban meghatározza gondolkodásunkat, ezért minden megtanult nyelv változtat is rajtunk, világnézetünkön, és – néha sajnos – saját anyanyelvünket is átírjuk ennek hatására. Egy átlagos magyar nyelvtanulónál hónapos küzdelemmel lehet a francia és angol nyelvekben használt passzív szerkezetet tudatosítani. Viszont sokakban ez átlendül, és már magyarul is alkot olyan csodákat, mint a „macska fel van mászva a fára” és a „pénz el lett lopva”. Bár „gyönyörködve” hallgatom, de azért maradjunk „a macska felmászott a fára”, és „a pénzt ellopták” mondatoknál. Itt is tetten lehet érni, hogy a nyelv mekkora hatással van gondolkodásmódunkra, hiszen a magyar magát a folyamatot hangsúlyozza ki, míg a passzív szerkezetet használó nyelv beszélői eredménycentrikusabbak.

Ezen felül a passzív szerkezet is mutatja, hogy mennyire másként jelenik meg a nyelvekben az idő fogalma is. A magyar nyelv egyetlen múlt időt használ, ezért mindkét irányú fordításnál magyarázó szavak vagy bármilyen egyéb nyelvi segédeszköz szükséges, hogy el ne vesszünk a tér-idő kontinuumban és a cselekményben (ha éppen elbeszélésről van szó).